A The Red Coil nevű milánói ötös a sludge/groove metal címkét kapta a metal-archiveson. Nem trafáltak mellé.
Ha nagyon szőrösszívű akarok lenni, akkor nevezhetjük az olaszokat a mi Stereochrist-unk ikertestvérének is. A tavalyi Lam albumuk alapján legalábbis úgy érzem simán párhuzamot lehet vonni Kolosékkal. Ezt mind a zene, mind az ének alapján bátran kijelentem.
A mélyebb ismerkedés előtt azonban egy kis ismerkedés. Szóval a csapat 2008 óta létezik. Az 1997 és 2008 között létezett, két demót és egy albumot jegyző gothic/dark metalos Fields of Jena romjain alakult, legalábbis Antonio Carluccio doboson kívül valamennyien ott játszottak korábban. A banda 2009-ben egy Slough Off című EP-vel mutatkozott be, a fogadtatásáról mondjuk nem találtam infót sem a közönség sem kritikai részről.
A borítón található jelkép – hindu vagy ilyesmi – után nem meglepő a Mahakala (a tibeti buddhizmus védőistenének szanszkrit neve) c. majd’ egy perces intro. Ennek érdekessége, hogy afféle transzba ejtő hatású. (Ráadásul nekem úgy tűnik, a feljátszott cuccot megfordították, s így került a lemezre visszafelé játszva.
Itt-ott Pantera/Down ízű southern groove témákat is felfedeztem, mint például az Eastern Smell of Smoke/Fuckin’ Numb kettősben is.
Marco Marinoni hangján érzem az Anselmo iskola hatását, hisz inkább üvölt, mint énekel. Amikor viszont énekelni kezd, pl. az S.S.C. Vége felé, ott rögtön szimpatikusabbá válik a dolog, s egyéni ízeket is felfedezni vélek. A helyükben ebbe az irányba is terjeszkednék bátrabban. Ez megint a kicsit transzba ejtő irányba mutat a végén azzal a kántálással.
A The Desert’s Crown-t mintha kicsit hosszabbra hagyták volna a kelleténél a maga szűk hat és fél percével, bár a második felére itt is lelassítanak, itt meg a szövegmondás, meg az ének kicsit blues hangulatú. Aztán az utolsó másfél perc megint a szigoré, legalábbis énekileg, majd egy jóleső, gitárszóló zárja le.
A Narcotic Jail egy punkos lendületű, gyorsabb nóta, ami emiatt kissé ki is lóg a sorból, ugyanakor meg kizökkent a „megszokásból”. A Pantera jelleg azért itt is befigyel…
A záró Beginning From Nowhere lassúja, ismét némi blues hangulattal, szájharmonikával kellemesen lelazít és az újkori Wall Of Sleepet is megidézi.
Az a helyzet, hogy igazán erős nótát nem tudok kiemelni, mert mindegyik rendben van ugyan, de igazán olyat nem találtam benne, ami miatt mondjuk az év végi listámon a top 10-be kerülnének, de kezdetnek nem rossz. Ha több lenne a kísérletezés és az említett S.S.C./ The Desert’s Crown jellegű megoldás, akkor akár a következő lemezre több pontot is kaphatnak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.