A világon vannak olyan lemezek, amik sosem érik el a közönséget, még akkor sem, ha egyedi, ritka igényes zenét dobnak össze. Gondoljatok bele, hány olyan lemez süllyed egy poros polc pókhálóinak árnyékában, amit mára már klasszikusként emlegetnénk. Ki tudja, lehet valakik a haverokkal feljátszották az alapvetésként emlegetett bandák bármelyikével versenyképes lemezt, majd nem tudtak mit kezdeni vele. Ilyenek ugyan ritkán derülnek ki, de valóban sok jó lemez bújik meg a világméretű metal zenei közösség szutykos, klub szagú undergroundjában. Egy ilyen lemeznek tekintem a németországi Bremenből származó December Dawn tulajdonképpeni második teljes lemezét 1999-ből. A zenekar bizonytalan információk szerint 1995-ben alakult, 96-os demójukról az ég adta világon senki nem tud, 97-ben debütáltak egy igen rossz minőségű, de nagyon komoly kreativitást sejtető lemezzel, amit Of Gloom And Light címmel terjesztettek az ismerősök között, mára szinte beszerezhetetlen. A bandában heten játszottak, ezekből egyedül a dobos Armin Wätjen jászott egyéb zenekarokban, például a szintén ismeretlen prog metalos Ancient Curse albumokon. A lemezre mégis egy nagyon profi társaság gyűlt össze, remek dalszerző készséggel, komoly érzésekkel. A lemez tehát 1999-ben jelent meg nem túl hívogató Amplexus Melancholiae névre keresztelve. A stílusukat nem igazán tudnám meghatározni, mert elég összetett képet mutatnak az 50 perces játékidőben. A lemez alapvetően depresszív, sötét hangulatú, el sem ereszt, folyamatosak a tempó és témaváltások. Gyorsabb gótikus rocktól észrevétlenül vált sötét doom metalba, Pink Floyd szerű pszichedeliába, de a progresszív dalrészek is megkövetelik maguknak a helyet.
A lemez a Goodbye c. dallal kezdődik (még mindig nem túl hívogató), esővel, viharral, harangszóval támad a jókedvünknek pillanatok alatt és mindezt olyan mélyre hangolt szinti effektekkel, amik lehúzzák az esőt az égből. Markus Meyer billentyűs hangjai végig fontos szerepet játszanak a hangulatkeltésben, ezért gyakran nemcsak a háttérben hömpölyög, garantálva a hidegrázást. Egész rövid dal a maga 5 percével, de ez a vidám indítás innentől csak lejjebb és lejjebb ereszt. Azért itt megemlíteném az első dalnál az egyetlen hibát, amit eddig találtam, méghozzá a lábdob hangját. Néha zavaróan pattog, éles aztán tompa. Vagy a dobbal lehetett a probléma, vagy a keverés okozta ezt. Minden esetre a dobos a helyzet magaslatán van és nem túl zavaró ez a furcsaság sem. Az énekért ketten felelősek, ebből Jörg Schlichting érzelemgazdag, tiszta énekhangja a férfihang. Ira Wohlgemuth a női énekes, szintén nagyon jó hanggal megáldva. Sokan menekülnének most, akik esetleg nem szeretik az operás női énekes bandákat, de megnyugtatom őket, itt másról van szó. Ira hangja ha kell, karcos, ha kell, tiszta, inkább a rock vonalat erősíti. A dalok az ő párbeszédszerű váltásaival telnek, néhol azért egyik-másik dalban felülkerekedve a másikon. A Rejoin The Fire c. következő dalban a női vonalé a főszerep, Jörg csak a váltásoknál, refrénnél segít be.
Lassabb szerzemény egy kemény, lüktető menetelős riffel. A gitárokért egyébként Olaf Pinnow és André Pasedeg, a basszusért Martin Diers vonható felelősségre. A Fire negyedénél egy kis progresszió után még lejjebb megy a tempó. Pillanatok alatt leránt a dob és ének kombinációja, majd az időnként bekapcsolódó gitár karcolgatja a halántéklebenyünket. Misztikus lüktetés ez, amit összekapaszkodva lehet megtapasztalni körülöttünk sok emberrel, egy nagy máglyát nézve. Ezek után természetesen jöhet egy keleties hangoktól sem mentes gitárszóló, de még van bőven a 6 perces tűzből. A dalszövegben azt ecsetelgetik, hogy ha unjuk a sok vallást, akkor kövessük őket, higgyünk a tűzben. Nem tudom azt írni, hogy a lemez legjobb dala követi, mert ezt a posztot már többször váltottam, de most a The Cross Of Stone áll a dobogón. Ez egy doom alapmű, amibe a zongorafutamoktól a rövidke, vérivást népszerűsítő károgáson át minden belefér, az énekben pedig Jörg kap nagyobb szerepet. A még mindig rövidnek mondható 6 perces dalt az első depressziós monstrum követi, a The Last To Go. Zongorás, kissé popos, de remek női énekkel nyit, majd berobban a pincefalról visszaverődő gitár és a billentyűk is ontják a fájdalmat. A kezdés után egy szívverés hangjával kombinált rész babonáz meg a tűz körül már tapasztalt hangulattal, majd ismét robbanás. Persze ez még alig pár perc alatt, de az idő relatívvá vált már az első szerzemény óta.
A Clouds érdekes riffjei kicsit felráznak, majd beleolvadnak a pszichedelia bugyraiba, amiből epikus doom metal slágerként bukkannak fel ismét. Érdekes, hogy minden dal hasonlít hangulatban, de felépítésben teljesen eltérnek egymástól, nincs két egyforma produkció a lemezen, ezt bizonyítja az Eyes c. minden jót magában rejtő, progresszívebb szerzemény. A lemezt a leghosszabb, több mint 11 perces Father Mine zárja. Funeral doommal nyit a dal, az énekkel kombinálva az Ahab akusztikus, éneklős pillanataira emlékeztet. Magányról, reménytelenségről, csalódásról szól, hidegrázós, kétségbeesett, tragédiába illő refrénnel súlyt le a gyanútlannak már nem nevezhető hallgatóra. Egy temetés hangjaival ér véget a teljesen elszállt lemez. Ennél a tételnél szokott megindulni az egyre erősödő késztetés, ami végül a cikkírásig vezetett, hátha többen is megismerik ezt a lemezt, mert szerintem egészen más státuszban lenne a helye.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.