Földi életünk legjobban várt felsírásunk utáni szakaszában egyik legmegerőltetőbb, legnagyobb kihívást, és ezzel együtt a legjelentősebb buktatókat is magában rejtő feladatunk a jó és a rossz történések közötti határvonalat megtalálni, ép bőrrel, elmével, lélekkel megúszva megélni a rajta való átkeléseket. És ezzel minden nap szembesülnünk kell a nem várt végig. Olykor nem is értjük a dolgok mikéntjét, úgy érezzük a történésekre nincs is ráhatásunk. Csak úgy megtörténnek maguktól a mi bosszantásunkra. Ám mindig akad egy Isteni beavatkozás, ami továbblendít minket és nem hagyja, hogy a lábunk elé görgetett mázsás rögök ránk mért csapásán mélázzunk, önsajnáló módon kizárva magunkat a külvilág izzó forgatagából. És ehhez nem is kell feltétlenül nagy dolgokra lelnünk, gyakran elég egy őszinte mosoly, egy kezünkbe akadó kép, egy pontosan nekünk szóló zenei harmónia, egy hatnapos félresikerült kifli muris csücske. Mert nem minden fekete és fehér. Létezik még a hamuszürke is, az összes zakkant árnyalatával…
A kicsit hosszúra, keszére és kuszára sikerült bevezető nagyon is határozott céllal került a már 17 éve létező olasz In-Sight zenekar harmadik nagylemezének ismertetője elé. A dalok szövegeitől elvonatkoztatva ugyanis ezen gondolatok jutottak eszembe, csupán a From the Depths zenei elemeire figyelve. Ugyanis az alapvetően dallamos, riffes, groove-os csinnadratta a tökéletesség metaforáját jelentő női énekkel és a vademberi dühvel átitatott parázsló üvöltéssel olyan kettősséget szolgáltat, ami egyrészt izgalmas vibrálást kelt az agyalap spontán lábmozgást irányító bojtjában, másrészt egész pofásan tárja elénk a minket ért különböző külső behatásokat. Egyszerre ördögi és angyali, fagyott és perzselő, rinocéroszi és tiszavirági, aranygaluskás és bikaherepörköltes. Az önmagába véve ma már semmi egyediséget nem jelentő, két eltérő nemhez tartozó énekessel frontvonalra masírozó felállás igazi ereje a különböző vokálstílusok egymással való játéka. Nem a klasszikusnak mondható acsarkodó verse kontra szívbe markoló, vagy éppen erotikus felhanggal bíró refrént használják, hanem e kettősség folyamatos egymásra hatása lendíti tovább a hallgatót, végig a 29 percen. Igen, csupán ennyire futotta az e lemezt megelőző Endorsed by Hate megjelenését követő öt év alatt. Nem túl sok. Sőt! Akad ennél hosszabban kifejtett EP is a piacon. No de mondhatnánk, hogy „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”, nem sopánkodunk azon, ami lehetett volna, sokkal inkább érdemes elmerengeni azon, ami van!
Az intro egy perce nekem íródott, csodálatos zongora alapú tétel elektronikus prüttyögésekkel elbatyarintva. Az ebből felépülő Mind The Light sajnos csak annyira illik a bevezetőhöz, mint tüllszoknya a csöpögő tűzcsap alatti tócsa ügyeletes kecskebékájához, de egye fene, legalább jól szól. Eltekintve persze a szólógitár alulkeveréséről és időnként Emanuela túlzott előrehozásától. A ritmusgárda viszont hatalmasat csap a mészárszék véres cafatokhoz szokott gőzölt bükkjére! Csak úgy fröcsög a velő a csempézett falakra! In Flames és As I Lay Dying keveredik a lejátszó petri csészéjébe, burjánzó rifferdőt varázsolva a kisebbségi komplexussal küzdő szólógitár alá. Annyira kijátszatlanok, alibi-szagúak, kiforratlanok a szólók, hogy legszívesebben mesterségesen megtermékenyíteném a számok közepét egy-egy négy perc körüli J.Petrucci vagy M.Romeo szólóval. Persze csak a feleségem írásos hozzájárulásával.
A hangszeres srácok próbálkoznak eltérő hangszínekkel is variálni, ezek is további hatványkitevőt jelentenek a képletben, de szerencsére nem viszik el az alkotásokat indusztriál irányba. A ritmusváltásokat külön kiemelném, legalább annyi örömöt okoztak vele, mint a családi pótlék számlámra érkezését jelentő rövid szöveges üzenet prittyenése telefonomon másodikán.
Elhallgatva a dalokat elgondolkodtam azon, hogy élőben vajon mennyire hitelesen tudják visszaadni Emanuela saját maga alá szolgáltatott vokálokat, de ez legyen a legnagyobb problémám a túlszabályozott és mégis egyre kiszámíthatatlanabb életben. Viszont a hangmérnöki munka sztereóhatást elérő beállításait díjazom! Imádom, amikor a két lispám más és más behatásoknak örvendhet, pláne ha mindezt úgy teheti meg, hogy a másikban éppen csend honol. Jujj, de izgalmas! Olyan boldogan szorongó leszek tőle, mint a kisgyerek, aki pontosan tudja, hogy mit fogok felelni, de visszafogott nevetéssel tizedszer csak azért is megkérdezi, hogy szeretem-e a kakaót „ó” nélkül.
Ha össze kellene foglalnom a lemezről mondottakat, elsőre azt írnám, hogy lásd fent. Utána viszont kitenném rozsdás térképtűvel a hirdetőtáblára, hogy a From the Depths egy jó lemez, (jó rövid!), nem újítja meg ugyan a zeneipart, de egy érdekes szürkével tovább színesíti azt. Örömmel veszem elő később is! És megtalálhat bármilyen hangulatomban…
Emanuela Antonelli: ének
Andrea Pecora: extrém ének
Mattia Stilo: gitár
Cesare Montagner: basszusgitár
Gianluca Melchiori: dob
Riccardo Picchi: gitár
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.