Nem értem miért hiszi úgy sok zenekar, hogy művészetük akkor tud leginkább kiteljesedni, ha jó hosszú dalokkal pakolják tele aktuális lemezüket…
Nyilván előfordul, hogy meg tudják tölteni tartalommal ezeket a monstrumokat, de gyakoribb az ellenkezője. És szerintem az se mindegy, hogy melyik stílus képviselője az adott banda. Az atmoszférikus, lassan építkező műfajok esetében indokoltabbnak vélem a hosszabb szerzeményeket, de egy húzós, riffelős zenénél számomra szimpatikusabb a max. 4-5 perces játékidő.
Ezt a rövid véleménynyilvánítást az olasz Spanking Hour második albuma, a Divination váltotta ki belőlem. Akik egyfajta thrash/southern metal fúzióban utaznak, ami egyértelműen a riffelős muzsikák táborát erősíti. Ennek ellenére a másfél perces intro kivételével csakis 6 perc fölé kúszó nóták találhatóak a korongon.
Nem vagyok híve a nyúlfarknyi felvezető tételeknek, de az akusztikus gitáros Fragments egy kellemes kis szösszenet!
Viszont a közepétől becsatlakozik a villanygitár is, majd ahogy átúsznak az Echoes of Violence-be kezdetét veszi a rifforgia. A digó csapat nem az ultra gyors, ős-thrash-t keveri a doomos, southern témákkal, hanem inkább a modernebb, leginkább a Machine Head nevével fémjelzett vonalon mozog. Például több dalban is felütik fejüket a Flynn-ékre jellemző gitársípoltatások. Természetesen a stílusból adódóan a Pantera nevét is meg kell említeni, mint kapcsolódási pontot. Néha komolyan rátaposnak a srácok a gázpedálra, mégis a súlyos, feszes, húzós középtempó a domináns. Az énekes nem egy hangszálakrobata, alapvetően a műfajra jellemző ráspolyos hangon vokalizál, de azért rendben vannak a minimál dallamai is! A Personal War-t dallamosabb énekkel indítja, de jót tettek a dalnak a csordavokálok is.
Ez az egyik kedvenc darabom a lemezről, hatásos riffekkel operálnak benne, és a váltások is tetszetősek. És 6 perc 6 másodpercével ez a legrövidebb szám.
Az Against is jól indul, John K Sanchez csapatja a southern-ös gitártémákat, Franco Campanella meg köpködi a szavakat. De féltáv környékén eléggé leül a dal, hogy aztán az utolsó másfél percre újra erőre kapjon. Azok a riffek és a szóló mintha a néhai Füleki-Hegyi duó (Mood) kezei közül kerültek volna ki!
Szóval nagyon doom!!!
És innentől kezdve végig az az érzésem, hogy a hátralévő dalokat simán megkurtíthatták volna 2-3-4 perccel.
Viszont azt a tényt sem hallgathatom el, hogy hallgatásról-hallgatásra jobban tetszik a Divination.
Van egy bizonyos addiktív jellege a cuccosnak!
Az első blikkre közepesnek ható lemez mostanra egy átlagosan jó lemezzé érett, de később talán még ezt a hetest is kevesellni fogom.
Bár ez azért nem túl valószínű…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.