A death metal sohasem tartozott a legszélesebb köröket megmozgató stílusok közé, ha a könnyűzenei trendek széles palettáját nézzük, és ez a megállapítás még inkább igaznak bizonyul, ha az adott zenekar gondolatainak közlésére az adott stíluson belül ezt egyfajta ipari hatások köntösébe öltözteti. Nem egy sűrűn járt ösvény, abban már biztosak lehetünk. Mégis, a fent megnevezett ukrán csikócsapat az indusztriális death metal-t, mint stílust tűzte ki lobogójára.
A zenekar 2010-es debütáló Hostile Revival albuma annak idején igazi meglepetés volt számomra. Az akkori stúdiómunka végeredménye egy igen komolyan összerakott egészestés, jól emészthető dalcsokor lett. A hangulatos szólórészekkel tarkított, fogós dalokkal tarkított ipari rombolás akkor még trióban fogant, amelyből a fő szerepet a zenekar motorja Anton Vorozhtsov vállalta magára. Egy szó, mint száz. A Rampant Disease, Insane & Paranoid és It’s Hostile dalokkal felvértezett első album, már elsőre is hatott, magával ragadta az egyszerű, mezei zenehallgatót – beleértve engem is. El lettünk kényeztetve akkoron rendesen.
Joggal merülhet hát fel bennünk a kérdés, hogy a A Feed The Demons-ra keresztelt új albumnak sikerült e az első lemezen hallott zenét megfejelnie. Rövid leszek és egyszerű: igen. Van még egy szembetűnő változás is, amely a zenekar felállását illeti. A trió most már négytagúvá „hízott”. Így Evgeny Nesterovnak sikerült levennie a basszus gitárosi teendőket Anton – a Hell:On-ban Tony Alien-ként tevékenykedik – válláról a terhet. – Nesterov mester egyéb iránt másik két zenekarban is szolgálatot teljesít, aki igazi légiósnak számít a szakmában.
Szóval itt vannak ezek a pofátlanul fiatal skacok a második albumukkal, akik már az első taktusok után tanúbizonyságot tesznek arról, hogy a fejed igenis le fog esni egy kiméletlen headbangelés következtében. A felállás ellenére a stílus a legkevésbé sem változott, mindazok ellenére, hogy sokkalta inkább érzem úgy, hogy az első albumon hallott anyaghoz képest a mostani dalok a death metal irányába tolódtak el, mint az ipari megoldások felé. Nem kell megijedni a kiméletlen, érzelemtől mentes ipari hangulat továbbra is megmaradt. Így aki az első albumot kipipálta, annak sem kell félnie, a modern, innovatív felhangok nem vesztek ki továbbra sem a zenekarból. – Nem mellékesen megjegyezném, hogy egy-két zenekarnak igen csak érdemes lenne tanulnia az ukránoktól, s nem csak a stíluson belül.
Egyébként a 13 tracket – igazából csak 11 plusz outro illetve az Glamour & Pathos „ruszki” verziója – magában foglaló album hossza is egészséges méretű. Mivel üresjárat nincs a zenében, nem kell félni, hogy az albumot végighallgatva egy pillanatra is csökkenhet az adrenalin szintünk. A hangzás is elég tömény maradt ahhoz, hogy a dalokat élvezni tudjuk.
A teljesség igénye nélkül azért egy pár dalocskát kiemelnék, hátha olyan valaki is kedvet kap az album meghallgatásához, aki nem éppen a stílus elkötelezett híve, és ezért elsiklana az együttes fölött. Természetesen, mint minden jóra való albumon itt is van egy személyes kedvenc, mégpedig a Sick Passion, amely akár a Fear Factory Replica-jának egy újragondolt kistestvére is lehetne, vagy a Bleeding Thoughts amely az album legdirektebb és legrövidebb dala is. Ha csak saját magában nézzük, akkor nem más, mint a mai kor zenei igényinek szűrőjén átsejlő lenyomat. Amúgy meg kellően agresszív is, úgy ahogy annak lennie kell.
Talán egyetlen negatívumként a több helyen 
visszatérő gitárvinnyogtatást tudnám megjegyezni a zenekar munkájával kapcsolatban. Néha olyan mértékben, hogy az ember füle tényleg elfárad. Nem rossz, nem rossz, de az Alex Magdych által való kalapálással együtt komoly próbatételnek teszi ki az egyszeri hallgatót. Ilyen felhangokat ütnek meg például az általam egyszerűen csak 3F-nek keresztelt dal, a No(w) More Hate vagy az All My Demons is.
Viszont a remekbe szabott szólókért külön pont jár. A mostanában megjelenő albumokon nem hallottam összesen annyi jól megírt szólót, mint itt. Azért is kiemelném, mert a tonnaszám felhalmozott súlyos és vádló gitártémák után egyenesen felüdül az ember Anton gitárfutamai alatt.
Finom kis album ez, s amint az S.L.F. utolsó hangjai is lecsendülnek – emberi számítás szerint kihagyjuk az outrót és a ruszkiverziós dalt – óhatatlanul is a távirányító felé nyúl a kezed, és elkezded az egész albumot előröl. Itt az újrahallgatóság tényleg garantált.
9/10.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.