A Megadeth új albumát valami számomra is érthetetlen módon vártam, kíváncsi voltam mit tesz le a képzeletbeli asztalra Dave Mustaine és csapata.
Azért is fura ez, mert igazság szerint a Cryptic Writings és az azt megelőző, Youthanasia meg a Countdown To Extinction albumokon kívül azért nem voltam oda a lemezeikért. A Cryptic/Countdown párost viszont klasszikusként tartom számon.

Igazság szerint az előző lemezt például talán egyszer hallgattam meg, de most sem érzek késztetést, hogy elővegyem. Ellentétben az újjal.
A Super Collider azt hiszem egyesítette mindazokat az erényeket, amik a két kedvencemen is megtalálhatók. Az olyan dalok, mint a nyitó Kingmaker, a címadó, (ezek már az album megjelenése előtt is hallgathatók voltak, igaz én kihagytam) vagy a harmadikként érkező Burn! Azzal a „burn, baby, burn” refrénnel tuti koncertfavorit lesz.
A címadóban érzek némi High Speed Dirt hatást, de nem olyan rohanós azért.
Erős kezdés után a Built For War, meg a Off The Edge kissé visszafogja a lendületet, talán nem kellett volna a három méregerős nótát ellőni az elején. Mert azok fényében az amúgy jó kis dalok gyengébbnek tűnnek.
Szerencsére jön a balladisztikus hangvételű Dance In The Rain, ami a végére azért jól lendületbe jön. Ebben David Draiman (Disturbed, Device) is énekel Mustaine mellett.
A visszafogott Beginning Of Sorrow a dobos, Shawn Drover jutalomjátéka. És a refrénje is remek.
A The Blackest Crow némileg meglepő. A bendzsós vadnyugati hangulatú kezdése alapján simán el tudom képzelni, hogy valamiképp az őslakosokkal is kapcsolatos a nóta.
Nem elemzem ki a dalokat, nyilván mindben megtalálható az a plusz, ami miatt szinte kapásból tudni lehet, hogy itt Ellefsonékat halljuk.
A dalok lényegre törőek, három és öt perc között mozognak, de ennek nagy előnye, hogy nem fulladnak unalomba, ennek ellenére nem nevezném slágergyűjteménynek sem a lemezt, még a nyitó hármas dacára sem. Mert azokat én legalábbis mindenképp a Megadeth katalógus „slágerei” közé sorolom.
Mustaine-t persze nem a hangjáért szeretjük elsősorban, de úgy gondolom, lemezen sosem lehetett igazán belekötni. A gitározását, – ahogy Chris Broderickét is – viszont dicsérni kell, és persze dalokat sem felejtettek el írni.
Szövegileg továbbra is korunk problémái, a politika (Built For War, Dance In The Rain) erősen jelen van, de ezt MegaDavetől már megszoktuk.
Ja, és a záró Thin Lizzy feldolgozás is jól sikerült, a Gigantour-on vendégekkel játszották:
Szerencsére, ahogy a másik Big Four csapat, az Anthrax legutóbbi albuma, úgy ez is olyan minőséget képvisel, ami alapján nem kell fanyalogni.
Nálam sokat fog még szólni!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
