Réges rég véget értek azok a bájos nyolcvanas évek, eltűnt a koszos, mocskos thrash metal is, ahogy minden műfajnak előbb-utóbb, lejárt az ideje. De mivel a remake láz évtizedét és a klasszikusok meggyalázásának lázas tevékenységét éljük át nap mint nap, ezért szükségszerűen visszatért a köztudatba ez az igazán soha meg nem szűnt szörnyeteg. Egészen odáig jutottonk, hogy fiatal tehetségek (Lost Society, Violator, Evile, Havok stb.) tűnnek fel új energiákkal és az újjászülető nagy öregek sem vallanak szégyent. Megy a sablonpuffogtatás, előkerülnek a láncok meg a bőrdzsekik és mindenki boldog. Ilyen újjáalakulást tervezhetett magának a Fanthrash, ami elég beszédes névnek tűnik számomra. A helyzet azonban az, hogy míg Sodom és Testament lemezek röpködnek ki és be a lejátszómba, addig valahogy nem tud lázba hozni ez a 80-as években alakult, maradandó értéket akkor sem teremtő lengyel zenekar, akiknek hosszú pályafutásuk eddigi koronája a messzemenően középszerű Duality Of Things lemez 2011-ből.
Most a 3 számos Apocalypse Cyanide EP-től várják, hogy létjogosultságot biztosítson nekik a műfaj rajongói között, de nem fog sok örömük lelni a visszajelzésekben. Először is, ez inkább hasonlít valami kaotikus groove zenére, mint thrash lemezre, ahol a dob úgy hangzik, mint az ablakom alatt elhaladó kamion folyamatos zúgása, a szaggatott gitártémák minden logikát kerülnek, az ének ugyanaz az ugatás elejétől végéig némi death befolyásoltsággal keverve. Valahol a magyar underground elveszett bandái között keresném először, ha nem tudnám, hogy lengyelek. A címadó kezdése után a Vitality bíztatóan nyitott, majd ismét jött a puffogás és valami macskanyávogás szerű refrén. Mindazonáltal ez a kiadvány legjobb dala, valahol erőteljesen a mezőny többi versenyzője mögött teljesen. Én úgy gondolom, hogy ha egy zenekar még a nevében is a thrash kifejezést használja, akkor már tudjon valamit, például a stílusra jellemző idegbeteg, öncélú, hallójáratokat nem kímélő gitárszólót, ami nélkül szinte elképzelhetetlen egy ilyen lemez, vagy egy gyilkos dobost ráállítani a bőrőkre, aki úgy kalapálja a lelkünket mint a hiperaktív Duracell nyuszi. Itt ezekből nem kapunk semmit és még amit legkevésbé várhatunk, egy elviselhető énekhangot sem. Less nevű énekesünk se nem üvölt, se nem énekel, csak elmondja a szöveget, a dallamosnak szánt részeknél meg bántóan hamis. A pontszámomban erőteljesen méltányolom a fiúk 1986 (!) óta történő fáradozásait és próbálkozását, de csak azoknak tudom ajánlani a kiadványt, akiknek a névben szereplő stílusmeghatározás maga a zenei manna és még egy Kadlott Karcsi koncertre is elmennének, ha az legalább egy thrash metal nótát felvenne a zenei repertoárjába.
Nem szörnyűség, amit művelnek a srácok, de ebben a közegben eléggé alulról súrolják az átlagot. Kedvcsinálónak nem találtam videót vagy beállítható dalt, úgyhogy itt egy szám a magára 25 évet várató debütálásról.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.