Nagyon közel áll hozzám a rendszerben való gondolkodás, talán a szakmámból adódóan, mert nem tudom kihagyni egy-egy lemez, banda stílusának kategorizálását. A modern időkben azonban, amikor konkrétan semmi új nincs már a nap alatt, csak a stílusok vad kevergetése és hol sikeres, hol emberiség ellen elkövetett bűnnel felérő egymásba erőszakolása tartja mozgásban a fémzene világát, könnyen futhatunk olyan lemezekbe, ahol aztán minden van. Ilyen a most bemutatkozó, 2009-ben alapított gdanski Driller zenekar is, akik nevük és albumcímük, sőt szörnyű borítújuk ellenére mindent beletettek abba a 37 percbe, amit az elmúlt 20-30 évben megszerettek.
A négy fős legénységben látatlanban is kell lennie Slayer, Kreator rajongónak és akad, aki a korai svéd halált kultiválja és legfőképp az Entombed vonal bűzös metalját tartja az etalonnak. De mindenképp kell lennie olyannak, aki nem veti meg a melodikus death vonalat, sőt a grind acsarkodást sem, na ehhez a képlethez adjunk még egy adag speed metalt és heavy metalt… Jól hangzik, ugye? Az ötvözés a közepesen jó kategóriába sorolható, a dalok nem túl ötletesek, de például a láncfűrész hangszerként történő beemelése igen kellemes meglepetést okozott az egyik dalban. Ahol láncfűrész van, ott akad kegyetlenség és erő, ellenben ami a legtöbb pontot tudta előhalászni fonnyadt, fanyalgó kritikus szívem legmélyéről, az a frissesség és energia, amivel ezt az egész stílustörténeti bemutatót átitatják. A kliséhalmaznak beillő dalcímek között is viszi a pálmát a grindhouse filmekre emlékeztető narrációval nyitó Zombie Invaders, viszont már itt megkapjuk a kellő lendületet, acsarkodást és hangulatot, amiből tudhatjuk, nem állítanak fel új etalont vagy klasszikust a srácok, ellenben rohadt jól fogunk szórakozni a dalok alatt. A folytatásban a Judgement Day már a bejáratott thrash vonalon mozog, tekerős szólóval és egy lassabb befejezéssel, mellesleg vendégüvöltözővel is találkozunk a dalban a Finntrollos Mathias Lillmåns személyében. Az ez után felcsendülő Pleasure The Killhez a zenekar szellemiségét erőteljesen tükröző videót is készítettek, csak hogy biztosan ne vehessük őket komolyan.
Innentől kezd bonyolódni a képlet, a Rock’n’Rolla egy lendületes death’n’roll szerzemény, amire bármely zombis számítógépes játékban szívesen forgatnánk a kalapácsot, bézbólütőt és egyéb hasznos alkalmatosságokat. A Rattlesnakes Terrorban ismét feltűnik egy vendég, méghozzá a szintén finn, Profane Omen nevű melodikus groove zenekarban ügyködő Jules Näveri. Ez itt death metal, főleg a dal végi fokozatos lassulásnak és vegytiszta hörgésnek köszönhetően. A Drill&Blast c. dalban is kipörgetik magukat a srácok és a laza láncfűrészes csonkítás zaj miatt ez lett a favoritom a lemezről. Ebben kevés a cifra, az alapriff úgy gyalulja a thrasherek férfiasságát, ahogy kell, a sajnálatosan rövid szóló pedig szintén emeli a színvonalat. Kilóg a sorból a Big (Pig) Big, ami egy rövid death/grindcore keverék, a hozzá tartozó visítással és hörgéssel, még az alapból változatos dalok között is teljesen elüt a felhozataltól és egy kicsit ront az összképen, de egy más lemezen életképes lenne. A Madness Inc. szerencsére visszakanyarodik a thrash vizekre, még ha egy elég átlagos szerzemény is, azért az elmebeteg nevetéssel az elején sikerült feldobni, mellesleg itt kapjuk a legjobb gitárszólókat is. Ugyanezt írhatnám a Rush Of The Deadről, ami a 9. tétel a lemezen és az energia még mindig kitart… Egy ilyen „viccesre” vett lemez végéről természetesen nem maradhat el a tökéletes befejezés sem, ami ezúttal Gene Kelly Singing In The Rain c. híres filmbetétjének 50 másodperces feldolgozása Screaming In The Rain címmel, üvöltve, egyébként teljesen feleslegesen.
Energiában, lelkesedésben, lendületben tobzódik ez a lemez, ötlet csírákkal fűszerezve, kikacsintva minden irányba, ami nem váltja meg a világot, de kezdetnek ígéretes lehet. Fel kell nőnie a zenekarnak és akkor érdemes lesz számolni velük.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.