Talán nem én vagyok az egyetlen, aki eddig nem hallott még a spanyol The Seed nevű metal formációról, ezért érdemes lesz pár adalékkal kezdeni az ismertetőt. A brigádot 2006-ban szabadította a világra az a három fiatalban burjánzó magasztos vágy, hogy a bennük felgyülemlett energiákat a hangszerek intenzív kínzásával vezessék le, amit aztán demó formában nyilvánossá is tettek. Ez a formáció 2010-ben már debütáló kiadvánnyal jelentkezett From Nowhere to No One címmel, de a jelenlegi négyes felállás csak ez után stabilizálódott Acaymo D. dobos csatlakozásával, aki tapasztaltabbnak számít társainál és a debütálásba belefülelve bizony mocskos nagy pofont hozott a hangzás és minőség területén is a bevétele. Acaymo mellett jelen van az alapító, fő ordibátor és gitáros Koko, a kezdetektől fogva hű társa a basszeros Sergio és a szintén később csatlakozó másodgitáros Samuel. Zenei ízlésviláguk egészen könnyen belőhető, a srácok a thrash korszakos Sepulturára aludtak el az oviban, valószínűleg a jelük is bakancs lehetett, miután általánosba kerültek, rákaptak a Pantera pofonjaira. Ezeket kapjuk vissza ezekben a közepes játékidejű tesztoszteronbombákban, ahol a fő áramlatot a gitárok folyamatos groovejai és zakatolásai tartják mozgásban, de a ritmusszekció is keményen odapakolja az alapokat a két gitár alá. Koko üvöltései erőteljesen emlékeztetnek Cavalera bácsi szép napjaira és harag is akad bőven a dalokban.
Tipikusan az a lemez, amiből 12 egy tucat, de mégis szivesen hallgatja az ember mert minden pillanatban ingerli a nyakizmokat, miközben felkelti a vágyat a szobában található esetleges bútorok egyirányú átalakítására. A közel 50 perces játékidő és a 10 dal azért kicsit soknak tűnik a jóból, de megfelelő hangulatban igazi aranyat érhet a lemez. A sok dicséret mellett azért persze akadnak negatívumok is, mint a már említett hossz és a szerintem túlzottan steril hangzás. Minden dörren, zakatol, tisztán szól, hiányzik az igazi mocsok, amit az emlegetett példaképek annak idején nem vetettek meg. Olyan a lemez, mint a gyerek, aki szépen és jól oldotta meg a feladatát, de mindezt bármiféle kreativitás és egyéniség nélkül. Nagyot dobnak a lemezen az időnként felbukkanó kórusok, ezek élőben biztosan falat bontanak, kár, hogy szűkmarkúan bántak vele. Koko változatosan és magabiztosan adja elő magát, néha a Lamb Of Godra emlékeztető hangszínnel, máskor tiszta énekkel próbálkozva (szerencsére korlátait figyelembe véve), azért a thrash csordakiáltás mégiscsak elkellene mellé. Időnként képesek egészen komplex ritmusokat megvillantani, de ezek rövid életűek és gyorsan visszahőkölnek az izzadságmentes, biztos lábakon álló tananyaghoz, ezért szintén nagy kár, mert van bennük potenciál. Nem egyszerű dalt sem kiemelni a lemezről, mert közel minden dal az adott pontszám színvonalán mozog, mindnek megvannak az erős pillanatai, húzós riffjei és lendületes darálásai, kedvenccé végül a záró Claws of Punishment vált, ahol megmutatkozik a dalírói véna és a leghosszabb, 6 perces dal nem válik unalmassá. Van benne egy kis akusztika, hardcore, death, thrash és minden, amit egy modern lemeztől el lehet várni.
Ha a srácok nemzetközi vizekre akartak evezni ezzel a kiadvánnyal, még nem fognak, de a klasszikusok mellett azért érdemes megismerni őket, mert a lelkesedéstől és elszántságtól bűzlik az egész lemez…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.