Retrospective
Lost in Perception

(Progressive Promotion Records • 2012)

oldboy

2013. augusztus 31.

0

Pontszám

9

A lengyel Retrospective 2008-as, Stolen Thoughts című lemezére 9000Sanyi hívta fel anno a figyelmemet. Ha jól emlékszem a szintén polák Votum kapcsán ajánlotta, hogy ismerkedjek meg a Retrospective zenéjével is. Én megfogadtam a tanácsát, és alapvetően tetszik is a Stolen Thoughts, de akkor, és azóta sem gyakorolt/gyakorol rám akkora hatást, mint a Votum korongok. Ez lehet az oka annak, hogy pár hónapja botlottam csak bele új albumukba, amely még 2012-ben jelent meg és a Lost in Perception címet viseli.
És ha már megtörtént ez a véletlen találkozás, tettem egy próbát az új opusszal.
Aztán még egyet.
Majd még egyet.
És így tovább…
Magyarán: eléggé rákattantam a friss CD-re!

Rögtön a kezdő The End of the Winter Lethargy magával ragadott, és nem enged azóta sem!
Jakub Roszak hangszíne, dallamai, és ahogy a szóvégeket megnyomja szinte megbabonáznak, a zene pedig transzba ejtő.

A Huge Black Hole-ban még Geoff Tate orgánuma is visszaköszön, az Egoist meg kellemes billentyűtémával indít. Aztán Jakub előrántja a fiókból az Eddie Vedder-ös hangját. Félreértés ne essék: nem másolja se Tate-et, se a Pearl Jam énekesét, csak valóban változatos hangszínnel, és dallamvilággal bír.
A Lunch egy merengősebb darab, az elején Gilmour-t idéző gitárszólóval, majd később a szintis hölgy, Beata Łagoda is megvillantja gyönyörű hangját.
És szerencsére nem az utolsó is egyben ez az első alkalom!
Ugyanis innentől kezdve szinte az összes szerzeményben vokálozik.
Jól teszi, hisz hangszíne, stílusa illik Jakubéhoz, hol színesíti, hol ellenpontozza, hol kiteljesíti a srác énekét. De sehol sem tolakodó, inkább csak aládolgozik az úriembernek. Nem félreérteni! 🙂

Természetesen az összes hangszeres kiválóan teljesít, viszont a Retrospective zenéje nem attól progresszív, hogy agyon van virgázva!
És inkább rockos, mint metalos a banda soundja.
Bár akadnak kemény riffek is, de a hangsúly nem a zúzáson, hanem az erőteljes atmoszférateremtésen van.
A hangulat pedig alapvetően szomorkás, sőt néhol kifejezetten sötét.
De nem abból a fajtából, ami tonnás súllyal nehezedik az emberre, hanem abból, ami melankolikus volta ellenére is felemelő.
A záró, 10 perces Swallow the Green Tones kiváló példa erre, csodaszép minden momentuma. A kezdés tompított gitárpengetéseitől, a középrész szerepváltásán keresztül (Beata viszi egy rövid ideig a fő szólamot, Jakub pedig csak háttérvokálozik neki), a ki-és beteljesedett végjátékig minden tökéletes benne!

Ezzel a lemezével engem sokkal jobban megfogott a lengyel gárda, mint az előzővel, úgyhogy legközelebb nem véletlenül fogok „belebotlani” az új kiadványukba, mivel már most várom a folytatást!