A zenekar története még 2006-ban kezdődött. Akkor gondolta Paul D Sims, hogy összehoz egy projektet, amiben az indusztriális black metalt és a dark ambientet viktoriánus befolyással közös nevezőre hozza. Érdekes elképzelés.
.jpg)
A projekthez Paul először vendégzenészeket hívott, s így készült el két demo EP-ként katalogizált anyag. A 2006-os Something Wicked This Way Comes, majd egy évre rá a Yours Truly…From Hell.
2008-ban állandósult a tagság Jamie Batt (Battalion) dobos és Matt Cook (The Furious Host) basszer csatlakozásával.
Ebben a felállásban játszhattak a 2009-es Bloodstock Open Air fesztiválon, mint a legjobb independent progresszív csapat. Talán ennek hozadékaként, talán nem, de még abban az évben a Code666 kiadóhoz kerültek, s 2010-ben jött is a bemutatkozó, The Blood of The Realm album.
A lemez kiadása után a csapat – mivel fontosnak ítéli a koncertek látványvilágát is – abba a szerencsés helyzetbe került, hogy viktoriánus okkult burleszk jellegű show-ját a Terrorizer Magazin által szponzorált Witching Hour Fesztiválon, valamint a Zero Tolerance-féle The Great Exhibition turné keretén belül is bemutathatta.
2012-ben a banda régi vágya teljesült, amikor csatlakozott hozzájuk a fiatal szólógitáros, Neil Purdy. A második lemez anyagát már ebben a megszilárdult felállásban kezdték írni.
S, hogy milyen is lett a The Immoral Compass? Lássuk!
A helyzet az, hogy nagyon erős színpadiasságot érzek ebben a műben. Ami nyilván az előbbiekből következik és ez minden valószínűség szerint céljuk is volt. A fellelhető koncertvideók is arról adnak tanúbizonyságot, hogy a csapat gyökerei erősen a színházi világba vezetnek.
Az egész koncepciót tekintve érzek némi rokonságot a Cradle Of Filth és a Dimmu Borgir tevékenységével, de zeneileg (bár nem vagyok professzor az említett két banda diszkográfiájában) szerintem bővebb eszköztárat használnak.
Bizonyos dolgaik például a portugál Moonspellel (Ascending Through Darkness) állnak párhuzamban, mások a kései, Pink Floyd-os Anathema-t juttatják eszembe.
De nem állnak meg itt és bátran nyúlnak heavy metalos megoldásokhoz is. Meg a szimfonikus megközelítés is sajátjuk, amiről meg a Therion jut eszembe (Conjure Me).
Az egészet pedig szinte mindig átszövi a viktoriánus, a gótikus hangulat.
Az introval együtt tucatnyi számot rejtő koncepciózus korong a maga szűk ötvennégy percével egy másik világba röpít, háttérzenének talán vétek is lenne hallgatni.
Azt hiszem, azzal fogott meg a banda, hogy attól függetlenül, hogy Lord Eibon, azaz Paul D Sims jobbára hörög, meg károg, mégis olyan vokálok is megjelennek, amik segítik a megértést, a megjegyzést, tehát dalok születtek az Eibon La Furies műhelyben és nem öncélú vagy annak ható tételek. Bár távolról sem egy kiszámított, „tervrajz alapján” összerakott anyagról beszélünk, mégis jól megtervezettnek tűnik.
Nem nevezhető korszakalkotónak a lemez, attól azért távol van a brit négyes, ahhoz talán későn is születtek, de mindenképp színfoltot jelentenek (számomra legalábbis) az idei év felhozatalában.
A ráadást pedig a kivitelezés jelenti, ritkán látott kivitelezésű promopakk is, az ebben látható grafikák, fotók – amik amúgy a kiadvány borítóját, külcsínyét hivatottak megmutatni – csak erősítik a zene mondanivalóját, annak hatását. Profi, az biztos.
Tegyetek vele próbát!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.