Mottó:
Ez a lemez egy pete; vagyis lehet belőle akár még cserebogár is…
Nem, ezúttal nem úgy fogom kezdeni az élménybeszámolómat, hogy itt egy újabb tehetséges, fiatal banda Olaszországból! Még ha ez lenne az illő, akkor sem, mert a végén azt hinné valaki, hogy az írásaimban csak a zenekarneveket és a dalcímeket cserélgetem, minden más marad, oszt’ egyszerű a munka, mint a fáról leesés. Hát pedig – háttal ugye nem kezdünk mondatot -, táh pedig – így már jobb – probléma akad egy elsőlemezes csapat előállítmányának kóstolgatásakor dögivel! Mindjárt a legelején a zenekari infók szűkössége, a felhasználható adatok töménytelensége és a bennem lévő emléktelensége okán. Arról meg nem is beszélve, hogy engem is csak akkor lehet szakértőnek tekinteni, ha összekevernek mással, de azért nem is ma kezdtem a heavy metal műfaj szaglászását. Konkrétan, a Twintera legénységéről és eddigi munkásságáról eddig csupán annyi fogalmam volt, amennyit egy muslicaláb árnyéka letakarhat. Ezért kell kicsit kutakodni.
Rögtön birtokába is kerültem azon tudásnak, miszerint a zenélni vágyó társaság 2005-ben alakult, mint szextett és az első anyaguk egy 5 számos demó volt, még 2009-ben – Demotion munkacímmel. Két évre rá billentyűs nélkül maradtak, de mert a hangsúlyokat a gitárokra tolták, nem egészültek ki, inkább fémesedtek. 2012-ben sikeres debütálás, rangos fellépések sora következett, játszhattak egy színpadon olyan nevekkel, mint Evergrey, Pino Scotto, Vision Divine, White Skull, Adam Bomb, Crematory, Holy Moses, Trick or Treat, valamint a Metal Gang-en (amelyen olyan ikonikus olasz metal zenekarok léptek fel, mint a Vision Divine, Rhapsody, Sadist, Extrema és a Labyrinth). Kiadói szerződés is került a farzsebükbe, így egyenes utat trappoltak maguknak a hangjegyéhes rajongókhoz. Vagy csak egyenesnek tűnőt.
De milyen is a Lines? Hol szórakoztató, hol középszerű. Néha elmerengtető, másutt türelempróbáló. Imitt progresszív, amott kiszámítható. Egyszer innovatív, máskor sablonos. Egyedi és arctalan. …-os és …lan. (Aki akarja, gondoltam nyugodtan ragozhatja még.) Szóval olyan vegyes, mint egy másodvonalbeli banda első lemeze – tehát annak tökéletes? Nem, annál ezért jobb!
Két dolgot kiemelnék rögtön a libikókából – a két szélsőértéket. Az egyik az énekes, Fabio hangja. Nos, nem mindenkinek fog tetszeni lányos vékonysága, nyafka orgánuma, affektáló stílusa, az biztos! Én sem miatta hallgatom le újra és újra, bevallom őszintén. Sőt, jó pár pont veszekedett le emiatt a tízből. Első hallgatáskor például ki is kellett mennem a kamrába, hogy az agyam átálljon alkoholmeghajtásra. Úgy könnyebben tudom elkülöníteni a nem nekem való frekvenciákat. A másik kiemelni valónak a nagyon fogós gitártémákat találtam. A műfajban annyira szeretett szólózások éppen annyira tekeregnek, hogy még ne fojtsák meg a dalt, de a lehunyt szemhéj mögött a retina – eszelős hullámvasútként – a dallammenettel együtt emelkedjen és süllyedjen, tekeregjen. De nehogy azt higgye bárki is, hogy szimpla heavy az egész, mert akkor tévedni tetszik, meg csalódni, mert bizony olyan felhangokat is felfedezni vélek, mint Quimby, Edda, Boney M, Megadeth, Symphony X, Alice Cooper, Black Sabbath. Funky, punk, thrash, doom, és ökölnyi progresszív máz borítja a médeni vázat. Emiatt ugyanúgy nem is ajánlom háttérzajnak, mint a kellemetlen háttérzaj elnyomásának eszközéül. Önmagában kell értékelni, hallgatni, boncolgatni. Jó, tudom, hallom ám, hogy a gitárok hangja lehetne ércesebb, kevésbé garázsos, de kivételesen bele tudok törődni a csiszolatlanságba, szórakoztat annyira a hallott fantázia.
Egy rövidke bekezdés a kiadóhoz. Eddig nem panaszkodtam a tőlük kapott promó anyagok csomagolására, de ezúttal mesztelennyen kaptam meg a cd-t (mondjuk van, aminél ugyanez nem zavarna…), ami nem kis értékcsökkenést okoz a magamfajta hagyománytisztelő őskövületben. Én bizony szeretek nézegetni, olvasgatni fülelés közben. És most nem a skandináv keresztrejtvényre céloztam. A borítóban rejlő értékes információkat pedig meg sem említem…
Dalokat pozitív irányba nem emelek ki, mert nem lenne értelme. Viszont lehagyhatónak vélt tételt kettő és felet is találtam. Rögtön a bevezetőnek szánt szörnyűséget, ami a maga háromnegyed percével klasszikus kékhalált okozott nálam. Felesleges. A másik mélypont a Survivor átdolgozás. Hogy mennyire nem illik a lemezre, azt nehéz szavakba foglalni. Inkább mindenki képzeljen el egy copfos pókot háton úszva Shakespeare-t szavalni az óvodai paradicsomleves betűtésztái között. Még egy nóta akad, amit ugyan nem kaparnék le a cd-ről speciális bitradírral, de mindenképpen újratervezésre ítélném. Ez pedig a Waves. Egyszerűen üres, mint a hordó szüret előtt, de legalább magában hordozza a holnap kábulatát.
Táh ennyi. A pontszám önmagáért beszél, a többi csak az fáradt agygörcsöm hozadéka.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.