A természet megpihenésével úgy tűnik én is egyre gyakrabban horgonyzok le a nyugalom vizein. Sűrűsödnek azok az alkalmak, amikor olyan együttesek alkotásai fordulnak meg a lejátszómban, amelyek a szomorú-érzelmes kategóriából kinyúlva masszírozzák meg elfáradt tagjaim. Csak párat említek meg, a teljesség igénye nélkül: Noumena, Officium Triste, Omnium Gatherum, Dawn Of Tears, Falkenbach, Believe, Wine From Tears, While Heaven Wept… Emiatt azt gondoltam, a sorba tökéletesen be fog illeszkedni majd a svéd When Nothing Remains második nagylemeze is. Ha nem is egyben az egész album, de a dalok egyenként be tudtak férkőzni féltett énem törékeny kristálytermébe, ahol csupán a könnycseppek laknak, így elmondható, hogy nem tévedtem nagyot. Csupán egy szívdobbanásnyi hiányzik ahhoz, hogy láthassam önmagam a Thy Dark Serenity rajzolta melankolikus képben. Olyan ez, mint amikor a tükörben keressük önmagunk és amiatt nem látunk tisztán, mert leheletünkkel bepárásítjuk az üveget.
A The Cold Existence, Nox Aurea, Rimfrost, Draconian, Doom: VS, Shadowgarden bandákban alkotó zenészek első projekt-gyermeke, az As All Torn Asunder még leginkább csak a borítójával fogott meg. Másokból, elsősorban a doomban jártas zenemerengőkből viszont komoly érzelmi hullámokat hozott elő a halálszagú szimfonikus-gótikus lassú agresszió. Nos, a második nekifutással (Draconian – Arcane Rain Fell szelét a vitorlájukba fogva) már mérhetően távolabbra úsztak a tapasztalt zenészek. Köszönhető ez annak, hogy a dalok sokkal szellősebbek, ugyanakkor a huzatosságtól nem kapunk fejfájást, képes kötött sapkaként körülölelni minket a komor hangulat szürkéje, a zenei fájdalom feketéje. Ami miatt mégis azt mondom, hogy gyönyörű és színes is egyben, az a klasszikus hangszerek erőteljessége. Jégtörő hajóként törik meg a gitárok durva riffjei és az irgalmat nem ismerő hörgés alkotta hófehér rónát a zongora, a fuvola, a hegedű, a brácsa, a klarinét, illetve az azokat élvezhetően megtestesítő szintetizátor.
Johan Ericson sajnos több helyen nem énekel kristálytisztán, a témái pedig alárendelik magukat a zenének, attól elbóklászni túl messze nem mer. Pedig Jan Sallander mély és érces hörgése, amiben krákogás és üvöltés is megbújik, szinte vonzaná magához a meglepő és bátor énekdallamokat, melyeket a soksávos zenei aláfestés emelhetne a halhatatlanok csarnokába. Emiatt van gyakran hiányérzetem a dalok folyamában úszva. Néhol levegőt is nehezen kapok, túlságosan egybeforr a ritmusszekció és a gitárok ütem- és dallamfonala, lüktetése. Így viszont nem erősítik egymást, inkább oszlatják az érzelmi töltésük varázsolta ködöt. Ahol viszont sikerül megtalálniuk a kényes egyensúlyt az egység és a szabadság között, ott olyan oldalát mutatja meg a zene, amiről nem lehet csupán fekete színű betűkkel írni. A szépség színe nem a fekete.
54 perc – 8 dallal; nem könnyű kis esti kocogás, elmélyülést, odafigyelést igénylő lemez. Még az egyetlen, általam vélt lehagyható dalban, a She Died in Autumns Rain-ban is akadnak kiváló ötletek, amikért nem érzi az ember az azonnali léptetés keserű vágyát, ugyanakkor még az általam legkiválóbbnak tartott I Forgive You sem tud minden pillanatával megfeledkeztetni a külvilág sivárságáról.
Furcsa lemez; egyszerre szerethető és idegesítő, úgy vágyódok rá, hogy közben nem akarom. Mint egy jóleső bűn, simogat és perzsel. Bevallom őszintén a nagyzenekari hangszerek teremtette hamis illúzió miatt, miszerint van értelme az emberi létnek, veszem magamhoz újra és újra a dalokat. Mint a kórházi ágyában lábadozó beteg, úgy remélek jobbulást a Thy Dark Serenity-től.
Medicina? Mindenki döntse el maga. Nem vagyok a zenei stílus ismerője, rajongója, de néha ekként hat rám. És ha egy kívülállót képes megérinteni, akkor van keresnivalója a zenei palettán!
…mert tud még mit adni ez a műfaj, noha legkiválóbb darabjai a 90-es években jelentek meg és olyan csapatok raktak szegélykövet hozzá, mint a My Dying Bride és az Anathema.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.