A lengyel Chemia The One Inside c. harmadik anyaga, amit már világszerte terjeszteni fognak nagyon elkapott. Már első hallásra is volt benne valami, azután pedig egyre csak azt éreztem, hogy ezt újra és újra elő kell vennem, valamiért nagyon nekem szól.
Most megpróbálom megfogalmazni miért.
A csapat hat tagú, a gitáros Wojtek Balczun alapította még 2010-ben, Varsóban. A zenekart a kiadó, sőt talán önmaguk is modern rockként definiálja, ami meg is állja a helyét. Van itt sokféle hatás, de ha egy zenekarhoz kellene hasonlítanom, hogy lehessen érezni az irányt, akkor talán az Alter Bridge-et említeném. De nem egyértelmű a hasonlóság, inkább az irányvonalat mondanám hasonlatosnak.
Szóval a kellemes kiállítású digipak anyag 12+1 dalt tartalmaz. A belső füzetecske lehetett volna ötletesebb, fektethettek volna nagyobb energiát is bele, hisz minden oldalon azonos háttéren csupán a szövegek olvashatók. Valamint van még némi infó, de kizárólag lengyelül(?), amit nem egészen értek, főleg ha figyelembe vesszük azt, hogy világszerte tejesztik.
A kiadói infólap szerint a lemezt a világhírű kanadai Warehouse-ban vették fel, ahol korábban olyanok dolgoztak már, mint a Metallica, a Nirvana, az AC/DC vagy az R.E.M. A lemez producere az a Marc LeFrance volt, aki többek között Alice Cooper, The Cult lemezek fölött bábáskodott, a keverést pedig Eric Mosher végezte, akit a Chickenfoot és Joe Satriani révén ismerhetünk.
Ezek után nyilván nem szól rosszul a cucc, ami ugye ízlés kérdése, szerintem simán odatehető bármilyen idei nagykiadós, mainstream produkció mellé.
De erről talán ennyi elég is, nem hiszem, hogy ennek kellene javítani/rontani az album megítélésén.
A Generation Zero kezdete (főképp a dobot érdemes figyelni, de a később bejövő sampler se egyértelmű megfejtés) igazán érdekesre, sőt mi több fifikásra sikerült.
Van itt egyébként sok minden a Nickelback-féle arénarocktól (Happy Ending – amiben némi Red Hot Chilli Peppers ízt is érzek) a Poets Of The Fall finomságait idéző Hero-n át az AOR (az Everlasting Light-ról nekem konkrétan a Toto ugrott be) jellegű témákig sok minden.
A Stalkerre pedig inkább azt mondanám, hogy grunge-os.
A legjobb pedig az egészben az, hogy egyszerre könnyen emésztető a lemez, ugyanakkor el is lehet benne merülni.
Itt-ott még olyan jazzes finomságokat is fel lehet fedezni, ami miatt még inkább azt mondom, hogy egy szerethető, slágeres, de ugyanakkor tartalmas lemezt tett le az asztalra a lengyel csapat.
Összességében kellemes meglepetés, nálam a kategóriájában dobogós 2013-ban.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.