Mottó:
Attól még, mert kocka, lehet gömbölyű, nem? De!
A hihetetlen aktív kiadó még nyáron küldte szerkesztőségünkbe a négy tagot számláló imolai brigád bemutatkozó lemezét („amihez ezúton is gratulálok!” – Elvira a Munkaügyekből), ám sajnos csak most tudok időt fordítani a róla alkotott gondolatménesem megzabolázására (amiért ezennel elnézést is kérek – én).
10 éves zenekar, két tagcserével hard rockot játszik. Röviden ezt lehetne mondani róluk.
Megmondom őszintén, amikor kezembe került a Hourglass nagyon megörültem neki. Tetszett a borító (na jó, még mindig szívesen nézegetem). Annyi mindent mögé tudtam képzelni; a naív boldogságtól kezdve egészen a mély gyászig mindent, hogy sokáig nem is mertem meghallgatni a rajta lévő muzsikát. Inkább elkezdtem nyomozni, hogy mit rejthet a szokatlan zenekarnév. Gondoltam, valamelyik tag imbecil művészneve lehet, vagy valamelyik olasz sportkocsi sivatagba tervezett változata, de hamar megtaláltam a választ, így sokáig nem tudtam nevetgélni az egyre őrültebb ötleteimen. A válasz viszont olyannyira meglepett, hogy még jobban kezdtem szeretni a lemezt, holott még egy violinkulcsot sem hallottam belőle (hö?). Imola történelmi belvárosának egyik ma is létező utcája a Via Inferno, melynek keskenyebb része a Vicolo, azaz sikátor, átjáró. E kis utcarész 1504-ben véres családi viszály színhelye volt, ami két nemesi klán között azért fajult öldöklésbe, mert semelyik oldal sem szerette volna, ha az egyikük fiatal férfiúja nőül veszi a másikuk leánykáját. Ismerős a történet? Nem? Akkor segítségül annyit mondhatok, hogy ha Cseh Tamás Műcsarnok lemezén kutakodik, olyan nagyot lendülhet a nyomozása, hogy akár egy négyhetes vak vízi hulla segítsége nélkül is leeshet a tantusz.
A hard rock szerintem a metálban az a stílusirányzat, amelyikre a leginkább igaz, hogy amennyire könnyű csinálni, annyira nehéz. Egyszerű, hiszen egyféle dalszerkezettel évtizedekig elélhet az ember, a szövegeket sem kell értelmileg többsávosítani, még csak kimagaslóan sem kell hozzá bánni a kiválasztott hangszerünkön – amiből ráadásul háromféle is bőven elég. És éppen e puritánság miatt nehéz JÓL játszani ebben a műfajban! Kell ugyanis hozzá legalább akkora dallamérzék, mint a Harley Davidson kormányának fesztáva; annyi hitelesség, hogy a dalok hallatára minden hatótávon belüli áldozat azonnal farmert rántson és tépjen rajta egyet; valamint annyi egyediség, hogy a siketek intézetében fényhangszerrel előadva is mindenki azonnal tudja az előadó nevét.
Ez kérem az igazi kihívás!
Bevallom, ha – hú, mennyi hónappal ezelőtt betűköntösbe tekerem e lemezről formált véleményemet, akkor bizony kilógott volna belőle a sejhaja, de így, hogy volt ideje belém férkőznie már nem kell attól félnie, hogy megfázik majd a különösen meleg Pannon-télben. No nem, mintha csak a Hourglasst hallgattam volna karácsonyig, de több esélyt kapott, mint az átlag. Meg is hálálta!
Először csak a Tombstone spagettiveszternje és a Stonering gitárszólója (mennyire okos futam már!) vésett mély emlékbarázdát a több ezer dalos emlékkönyvembe, aztán szépen lassan, ha nem is túl határozott léptekkel, de legalább hiánytalanul felzárkóztak hozzá a többiek is. Szívesen időztem a 80-as évek glam folyamában csakúgy, mint a modernkori fesztiválrock gyorsan kavargó csermelyében. A gitárszólókban elrejtett finom nyektetésektől az alattomosan fúvócsövezős vokálokig mindenben találtam értéket. Még Igor Piattesi énekes hangjában is, aminek tartománya csupán annyira széles, mint a libák által kitoppogott ösvény a tóhoz. (Pedig szerintem tudna ő, csak nem akar. Minek, ha ez is elég.)
Olyan móka a Vicolo Inferno hallgatása, mint a kirakósozás. Minden egyes kis darabkát meg kell tüzetesen szemlélnünk ahhoz, hogy a végén értelmes képet kapjunk, amit aztán már nem is nézegetünk oly sokáig. Így vagyok e lemezzel is, minden dalának részletét szívesen forgatom behunyt szemeim előtt, ugyanakkor a végösszeg mégis csak egy sokadik hard rock albumocska. Igen, ezennel el is árultam, hogy mi miatt nem lett kövérebb a pontszám. Nem a hóemberépítés tragikus hiánya késztetett két gömböcöt egymás tetejére rakni pontozáskor, hanem az a bizonyos egyediség-faktor felnagyítása hiányzik még a teljes boldogsághoz. Meg különben is, Bon Jovi volt már sztár.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.