Ha spagetti, akkor Bolognai! Esetleg Milánói, de a Badmotorfinger kvintettje miatt most inkább csak a délebbre fekvő szószvárosra koncentrálok, ugyanis onnan származik a 2006-ban alakult zenekar.
Kezdetben cover csapatként csapatták csatakosra koncertjeiken a csatasorba csatangolt rockereket. 2011-ben azonban összeszedtek annyi saját ötletet, amivel a Logic(il)logic Records szakadatlan dohogó hangjegyöntödéjében már a megváltásnak tekintett kokilla közelébe kerülhettek. A cd-t 2013. május 28-án lehetett először megvásárolni, még a szerkesztőségünknek is jutott belőle. Sajnos ráültem, mint önérzetes kotlós a tojásra, így csak fél év elteltével kezdek kotkodálni róla.
A csúszás oka sokrétű, de talán a legjelentősebb ezek közül, hogy a Soundgarden 3. lemezének címét magukra öltő srácok zenéje az utóbbi idők hard rock áradatának egyik sereghajtója csupán. Ez nem azt jelenti, hogy rosszak a dalok, vagy hogy élvezhetetlen a hangzás, inkább azért érzem a harmadvonalbeliséget ennyire jellemzőnek, mert a többi anyag volt nála emlékezetesebb, karakteresebb. A pontszám eleve megadja, hogy nem hallgathatatlan a bulizene, csak nem érzem kiemelkedőnek.
Motörhead rajongóknak viszont egyenesen kötelezővé tenném a beszerzését, hiszen annyira egyértelmű a veterán csapat munkásságának lenyomata az It’s Not the End-en, mint Lenin szobron az eltökéltség.
A hard rock skatulya önmagában nem állja meg a helyét, ugyanis hatásnak meg kell említenem még a grunge és a thrash stílusokat is, de csak olyan fellelhetőségi jelzővel, mint tejporzacskón a földimogyorót, azaz nyomokban.
A lemez hangzása direkt készült direktre, ugyanis az volt a csapat szándéka, hogy a lemez otthoni hallgatásakor a koncertek hangulata nemcsak kézzel foghatónak kell lenni, de még a sörszagot és a fesztiválok felkavart porát is érezni kell. Ezzel nincs is hiba, mocskos lett a rákendról! De ahogy a bulizáshoz elég a hangulat, nem kell hozzá elmélyülés, úgy a 12 saját dal sem tartalmaz fantáziát, csupán lelkesedést. (A 13. Motörhead feldolgozás a legjobb nóta a lemezen…)
A dob gyakran omlik önmaga unalmába, még kezdő ütős koromban is átlapoztuk az efféle alapokat, ráhagytuk a melegedő konvektorra. Az énekes hangterjedelemre és stílusra is vetekszik MegaDave hangszálkrampuszéval, ami önmagában is akkora féket jelent a progresszivitásnak, mint forma 1-es autóknak az Ikarusz szélvédő. Viszont az igazság pongyolába öltözött szobrának jár az a megjegyzés, hogy Anvil, ős-Sentenced, Grave Digger, Accept és persze Motörhead kedvelők biztosan nem fogják nyafogással tölteni a közel 55 percet – az ének miatt.
Dalokat egyesével ezúttal sem fogok kivesézni, egyrészt mert olvasni roppant unalmas, másrészt mert megírni is az. Meg amúgy is, akkora hegyeket-völgyeket nem tartalmaz a dalhalmaz, amin nem lehetne karabineres biztosítás nélkül végigcaplatni még félrészegen is. Klasszikus 80-as évekbeli rockrecept alapján elkészített sörözőzene – hatalmas baráti beszélgetésekhez. Ami tovább mélyíti a lemezről alkotott véleményem amúgy is terjedelmes rozsdafoltját az az, hogy nem is érzem a csapatban azt a rációt, hogy képesek lennének ennél kiugróbb, egyedibb, élvezhetőbb dallamok megalkotására. Aztán persze ki tudja? Született már kecses hattyú kacsatojásból…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.