Ahogy megszólalt az olasz, közelebbről római DogMate zenekar Hate c. lemezének első dala, már repültem is vissza az időben. Ekkor még nem tudtam, hogy ez jó lesz-e nekem vagy nem, lévén a címe Buried Alive… (azaz élve eltemetve… hm)
…aztán úgy az első néhány perc után úgy gondoltam, jó lesz ez. Aztán változott kicsit a véleményem.
A helyzet az, hogy ez egy érdekes lemez. Nem egy helyen érzem azt, hogy késett pár évet…, …úgy tízegynéhányat. Sajnos! Azért is mert vannak megmozdulások, amiket hallva belegondolok, hogy néhány évvel korábban ez, ha újítónak nem is számított volna, de biztosan a jobb anyagok között tartottam volna számon.
Ott van például a nyitó dal, amiről a Nirvana ugrott be, majd átment egyfajta jobb híján „modern metalnak” nevezhető folytatásba, ami korántsem rossz ugyan, de egyrészt semmi meglepő (értsd: egyéni, amitől már a következő nóta ne tudná elterelni a figyelmem), másrészt meg még majdnem unalomba is fullad. Lehetne ezt izgalmasabban is srácok! Ajánlanám figyelmükbe a mi Wackorunkat például.
Papíron érdekes elegy, és ráadásul tetszetősen is hangzik a promolapon említett stílusmeghatározás:
„thrash befolyású zene sok stoner, grunge és hardcore elemmel, de az elsődlegesen a groove határozza meg a hangzásukat.”
Az ötös Dark In The Eyes – amit a megjelenés előtt megmutattak, valószínűleg elég erősnek és meghatározónak érezték – leginkább Machine Head-esnek mondható (úgy az első két lemez tájáról).
Említhetnék olyan csapatokat, mint a Slipknot, a Sully Erna-féle Godsmack, a Disturbed, és így tovább, mert mindegyikkel lehet párhuzamot találni, konkrét nyúlást emlegetve mégsem citálnám őket a rögtönítélő bíróság elé.
Egy-két dalban hosszabb instrumentális részekkel töltik ki az időt, ami alapból akár zavaró is lehetne, de valamiért nem tűnik annak. (Ez például egy irányvonal lehet a jövőre nézve.) A hetes Hunter’s Mind, valamint a kilences World War III (milyen elcsépelt cím már ez is?) ilyen, ezekre felkapom a fejem, akkor is, ha csak a háttérben szól. Ez azért jó jel.
A záró Black Swan-ról meg egyből az Alice In Chains ugrott be, meg a Planet Caravan a Black Sabbath-tól, de a vonósok miatt aztán kapott némi egyéni ízt is, ami meg is mentette. Mindig csíptem az efféle lemezt (vagy korábban a lemezek egyik oldalát záró akusztikus dolgokat (lásd még Floodgate – Whole). Ráadásul ebben olyat énekel a Mad művésznév mögé rejtőző alapító Massimiliano Curto, hogy sajnálom, hogy eddig kellett várni erre. Mert bár több helyen hallható tiszta ének, azért a nyers vokalizálást erőlteti (igaz, azt viszonylag változatosan).
Összességében azt lehet elmondani erről a tíz tételes bemutatkozó lemezről, hogy bár vannak kellemes megoldások, tetszetős dallamok, erős témák, azonban egy valami hiányzik, az egyéniség. Én legalábbis nem érzem azt, hogy ott lenne az a bizonyos plusz, ami miatt késztetést éreznék, hogy újra elővegyem a lemezt. Ez persze a következő lemezre változhat, hisz azért a leckét – hangszeresen meg dalszerzésileg is – jól megtanulták és ebből akár még bármi is lehet, ez viszont most nem több, mint tisztes iparosmunka.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.