Psychocalypse
Crying Moon

(Buil2kill Records • 2013)

bahon

2014. február 5.

0

Pontszám

7

Mindig legalább akkora fenntartással fogadom az egyszemélyes lemezeket, mint amekkora csodálattal tudom hallgatni. Már ha nem Taigetoszra érett a produktum. Ugyanis véleményem szerint ugyanúgy magában hordozza a kontrollálatlanság gyakran közveszélyes elburjánzásának lehetőségét, mint a művészi szabadság egyediségének zabolátlan beteljesedését. És nem csak a zenében értem ezt, hanem az élet számos területén gondolom, hogy az egyensúly megtalálása a legfontosabb és egyben a legkényesebb kérdés.

Igen, a Psychocalypse név mögött csupán egyetlen lelkes fiatalt találhatunk, aki 2010-ben, Franciaországban úgy döntött, hogy alkotótársak nélkül készíti el bemutatkozó lemezét. Ez lett a 2013 októberében megérő Crying Moon.
Érzelmileg sötét, komor, elmúlást idéző hangulatú, zeneileg erősen összetett, ám meglehetősen kontrasztos lemez.

Saját magát a „Melodic Death//Thrash//Symphonic and Other…” skatulyának nem nevezhető – hacsak nem egy kivételesen nagyméretű alaktalan és gumifalú gyűjtődolgot értünk alatta – halmazba sorolja, így elsőre valószínűsíthetem, hogy még e felfoghatatlanul bő kínálatban is egyedül ficereg eme zenei halmazban a mi tapasztalatlan művészünk.
Igen, tapasztalatlant írtam, ami általában nem számít dicséretnek, ám a metálzene lába mindig kilóg a hagyományok népszerű takarója alól. Psychotic, ahogyan nevezi magát a valódi nevét szándékosan eltitkoló multiinstrumentalista francia, ugyanis rendelkezik olyan magas fokú hangszeres tudással, zenealkotáshoz szükséges fantáziával és nem utolsó sorban egóval, hogy első nekifutásra vegye azt az akadályt, amit más, több éve aktívan játszó zenészek sohasem mernek megugrani. De hát tudjuk, a fiatal hímoroszlán is képes a vérvonal frissítésre.

Visszatérve a stílusmeghatározáshoz, én hegyi mobil módjára nem érzem a meghatározás teljes lefedettségét. Az ének (az egyszerűség kedvéért nevezzük annak), amit Psychotic előad nem pusztán mély, TBC-s hörgés; legalább annyi Vintersorgos pogányság színesíti, mint amennyi Akerfeldt-es sejtelem. Időről-időre hallhatunk női vokalizálást is (amit remélem nem Psychotic ad elő:)), ám legnagyobb meglepetésemre egy fikarcnyi utalást sem tesz az énekes személyére egyik hivatalos oldalán sem, de még a cd-vel megkapott szövegkönyvben sem. Nem szép dolog, ejnye-bejnye! Mondjuk nem felejthetetlen a hölgy munkája, inkább amatőr bájjal rendelkezik, mint Isten adta tehetséggel.
A dobok egységesítése hagy még kívánnivalókat maga után, konkrétabban, a lábdob néha annyira összegerjed a basszussal, hogy ha nem lenne vasból a karnisunk, akkor a szomszédok most a mi függönyeinkkel gyújtanának be. Ugyanakkor nem érzem elég változatosnak a gitártémákhoz. Néhol ugyan thrash-esen bevadul, de sokkal inkább doom-heavys, mint death-es.
A gitárjáték viszont lenyűgöz! Annyi szín, megfoghatatlan érzelem, lüktetés és nyugalom, lágy harmónia és vérvörös harag van benne, amit csak az képes igazán értékelni, aki már látta a legyeket kacsintani. A többiek csak sóvárognak a hangjegyek alkotta éteri kép megértéséért. Opeth, Katatonia, October Tide, Dark Tranquillity, My Dying Bride, Diabolical Masquesrade, Insomnium, stb… rajongók tudják, hogy mire gondolok.

A hangzás viszont nem támogatja az eladhatóságot. Néhol annyira begerjed, hogy csupán visszhangos lüktetést hallani ott, ahol valójában angyalok sírják bűneink. Túl tömény, túl mesterkélt.

Nem így a borító(k)! (Indokolt a többes szám, ugyanis kutakodásom eredményeként felfedeztem, hogy 3 féle borítóval került forgalomba a lemez.) Vincent Devault nevével már találkozhatott a fantasy rajongó, de ha eddig még elkerülte a képzőművészet ezen irányzatát, akkor érdemes az infó fülön található galériában körülnézni!

A Crying Moon tehát ígéretes munka, a gyermekbetegségek ellenére is bőven a hallgatható kategórián belül marad nálam!