Van értelme/létjogosultsága?
Mindig fölvetődik bennem ez a kérdés, amikor egy újabb olasz kis kiadó égisze alá tartozó banda hangzóanyagát veszem kézbe.
Főleg az olyanok esetében hatványozott a kételyem, mely istállók specializálódtak, azaz ráálltak egy bizonyos stílus népszerűsítésére.
Ilyen a Street Symphonies is, akik egy hajdanán nagyon jól futó műfaj, a glam újravirágoztatását tűzték ki zászlajukra.
Persze akad náluk hard rock meg dirty rock csapat is, de a fő csapásirány mégis a glam.
Csak trükkösen ilyen-olyan fantázianevek mögé bújtatva.
Jelen recenzió főszereplője, a Saturday Overdose például „machinegun rock” jelzővel illeti saját zenéjét.
Szívük joga, de ettől még bárki számára nyilvánvaló lesz, aki meghallgatja Eat My Dust! című bemutatkozó kislemezüket, hogy bizony-bizony a Guns N’ Roses, Mötley Crüe, Poison, Mr. Big típusú muzsikát csapatják.
Amit ugyebár a hőskorban glamként emlegettünk.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy stábunkban senki sem túl nagy glamster…
Így már hónapok óta kallódott ez az EP a szabadon választható promo lemezek között.
Úgyhogy gondoltam egy merészet, és bevállaltam!
Gyorsan hozzáteszem, még mindig inkább ilyen zenét hallgatok, mint valami ultrabrutálnak szánt, de sokszor nevetségesbe torkolló, röfögős grindot, vagy egyéb extrém, minden fogódzót nélkülöző önkifejező alkotást.
Bár sosem rajongtam a glam/hajbandákért (amiben nagy szerepe van a röhejes külsőségeknek, és a hatalmas pozőrségnek) mégis néha jól esik meghallgatni egy-egy Guns lemezt.
Rosszul az Eat My Dust! öt nótájának fülelése sem esik.
Megoszlásukat tekintve 3 lendületes, rockos darab (Free Bones, Fallin’ Apart, Fucking Mustang) és 2 lírai szerzemény került fel az albumra.
Amikbe minőségüket tekintve nem igazán tudok belekötni, hiszen egyértelmű, hogy nem nyeretlen kétévesek kezelik a hangszereket, és az énekes, Enrico „Bosco” Boschiazzo orgánuma, dallamai sem rosszak.
A Free Bones refrénjében alkalmaz Axl Rose-os hajlításokat, a végén pedig ahogy többször elsikoltja a dal címét még Axlosabb.
A ritmusszekció tagjai meg csordavokáloznak, amit én mindig örömmel hallok!
Szépen felépített ballada a Don’t Care About the Rain, sír-rí a gitár Andrea „Serve” Servetti kezei alatt.
Egy kis zongora már ebben is színesíti az összképet, de a másik összebújós tételben (Anthem For A Dream) nagyobb teret kap a billentyűs. Ami egyértelműen a nóta előnyére válik!
A Fucking Mustang óóóóóózásairól meg a The Offspring ugrott be…
Szóval nem egy elveszett alakulat a Saturday Overdose.
Aki visszasírja a ’80-as ’90-es évek dallamos, csajozós, bulizós zenéit, vagy csak nosztalgiázni szeretne egy kicsit, az füleljen bele a négy dzsigoló debütáló EP-jébe!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.