Ahhoz az elszigetelt, némileg korlátolt társadalmi réteghez sorolom magam, akitől ha megkérdeznék, ismered-e az amerikai Realmbuilder zenekart, a válaszotm ez lenne: Természetesen.
Természetesen, mivel az egyik kedvenc stílusomban mozognak, epikus heavy metalt játszanak doommal főszerezve. Hogy szeretem-e, amit Jeff Herriott és Craig Zahler művel, arra már nem tudnék ilyen egyértelmű és magabiztos választ adni. A páros arányosan veszi ki a részét a lemezek készítéséből, jelen tárgyalt kiadványuk pedig már a harmadik sorlemezük. A sablonos Summon The Stone Throwers még 2009-ben látott napvilágot, le is csaptam rá, majd olyan mélyre temettem, hogy azóta sem találkoztam vele, bár voltak rajta egyedi hangok és pár
izgalmasabb megmozdulás, a lemez maga volt a megtestesült unalom. A 2011-es Fortifications of the Pale Architect hajszálnyival volt élvezhetőbb a debütálásnál, úgyhogy most sem vártam komolyabb megmozdulást a zenekartól. És persze ilyenkor lehet alaposan mellétrafálni…a Blue Flame Cavalry a tavalyi év egyik legjobb epikus heavy metal lemeze lett számomra, amelynek gyengesége leginkább a rövid játékidő. 4 dal szerepel az alig 34 perces kiadványon, ebből egy rövid, két nagyobb lélegzetvételű (10 perc feletti) és egy közepes hosszúságú (legalábbis nálam 7 perc a közepes) szerzemény végig egységes színvonalon. Pontot még a szerény hangzásért vontam le, de minél többször pörög a lemez, annál jobban bejön a belőle sugárzó semlegesség, gyengeség is. Akárcsak a logó, ez is szerénységet és valamiféle alázatot közvetít számomra, ami még szimpatikusabbá tette most ezt a formációt. Érdemes egyébként több esélyt adni neki, mert lassan szívódik fel, mint a korpáskeksz. A lemezen határozott, jól átgondolt, mégis óvatos zenei világ tárul elénk, távol a lassan unalmassá, erőltetetté váló tolkieni mesevilágtól és a csapból is folyó sárkányölő harcosoktól, itt valódi időutazás zajlik a lovagok korába. A zenét az epikus és nagyívű szólók, monoton menetelős riffek mellett csatazaj, trombita, harci kürtök sokasága teszi még hangulatosabbá, az ének pedig egyszerű, de nagyon hatásos. Nincsenek áriák, meg operázás, csak egyszerű, leginkább a korai heavy metalra hajazó énektémák. Az egész lemezre a szerkesztettség, a kerek gondolatok teszik fel a koronát, minden dalnak személyisége van és különbözik a másiktól, pedig gyakran ugyanazokkal az eszközökkel élnek. Kórusok, lágy balladák és masszív talapzatba ágyazott doom riffek váltják vagy egészíti ki egymást és mind olyan mennyiségben érkezik, hogy egy cseppet sem érezhetjük unalmasnak. Könnyedén, egyszerűen gördülnek a dalok, mintha a legtermészetesebb, legegyszerűbb, legprimitívebb dolog zajlana minden hangsávon, valamilyen szinten az egész lemeznek van egy nyugtató, kikapcsoló hatása, ahol egy idő után a kórusokba is szívesen bekapcsolódunk.
Ha nagyon okoskodni akarnék, simán dobálózhatnék olyan kifejezésekkel, mint a proto-power metal, vagy NWOBHM hatások, de elég lesz megemlítenem pár nevet: DoomSword, Manilla Road, Cirith Ungol. Ha ezekre ráharaptál, akkor feltétlenül meg kell ismerned a Realmbuilder új lemezét, még a fura borító is értelmet tud nyerni a zenével.Valahogy kortalan, mégis retró az egész, ettől lett egészen egyedi. Innentől kezdve nemcsak ismerem, de követem is tevékenységeiket…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.