Nincs annál kellemesebb, mint amikor az ember a kritikaírás során már akkor problémákkal szembesül, mikor a zenekar nevét kellene kinyomozni. Pontosan ez történt, mikor hozzájutottam az Otkroveniya Dozhdya ( Откровения Дождя) zenekar Обманчивая добродетель című lemezéhez, és szembesültem vele, hogy a borítón látható logoból én ezt képtelen vagyok kihámozni, mi is van odaírva, a bookleten pedig latin betűvel semmi az égvilágon nincs. Ellenben a lejátszó automatikusan az angolra fordított verziót jeleníti meg, amivel szintén ki van az ember segítve. Némi küzdelem után végül sikerült megtalálni őket Metal Archives-on (sőt, Fémforgácson is :), csak elég morcossá tett a dolog. Maga a lemez pedig nem mondanám, hogy 100%-ig kárpótolt.
A zenekar egy Oroszországban kicsinek számító városban, Podolszkban alakult 2001-ben, és mindeddig négy nagylemezzel örvendeztette meg a világot és kiadóját, a Solitude Productions-t. Ezek közül az utolsót, a 2013-as albumot óhajtom itt megkritizálni.
A 49 és fél perces mű hét száma alatt vajmi kevés eséllyel fog a kedves hallgató szívinfarktust kapni, különösen, ha volt már szerencséje Ivánék környékéről hasonlóan melankolikus, melodikus doom metalhoz. A színvonal és a tempó is meglehetősen egyenletes, a 6-8 perces számok közti váltást szinte egyáltalán észre sem venni, és úgy általában meglepetéseknek és éles váltásoknak semmi helye, bár a hiba nyilván abban is van, aki itt ilyesmit keres. Mégis az az érzésem, hogy az Otkroveniya Dozhdya még a stílus adta viszonylag szűk lehetőségeken belül is szolid eszköztárból válogatta össze azt, amiből itt építkezett; szépen elhömpölyög, mint valami nagy folyó, aztán egyszercsak véget ér.
Az első, nálam Chernye Teni címűként megjelenő dal még némiképp kivételt képez, mert egy pár perces atmoszférateremtő bevezetés után, amely során Gyomorbajos Iván elhörgi az élet nagy igazságait (vagy nem tudom, ha magyarul lenne, se érteném. A név meg nyilván az okos agyam szüleménye, bárhogy is bogarászom ugyanis a bookleten a zenekari felállást, csak gitara, basz-gitara meg udárni van), mégis kap az ember a szívéhez, hogy hoppá-hoppá, gyorsultunk, váltottunk, mi lesz itt. Ezt követően lépünk az egy fokkal türelmesebbek szintjére, a második számban már jóval hosszabb felvezetést követően érkezik a lendület, és el is ül aztán szintén lassan. A ritkásan bevetett vokál viszont mutat némi változatosságot, ami szimpatikus volt.
A Mezhdu Bezzhiznennymi Beregami már eléri a monotonitásnak azt a fokát, hogy nézegettem ki az ablakon, süt a nap, zöld a fű, csicseregnek a madarak, biztos, hogy én ezt akarom hallgatni. Egyedül a viszonylag érdekes gitártémák mentették meg a dolgot ideig-óráig; a két sokhúros kétségkívül a zenekar lelke, viszonylag egyszerű, de a fülnek kellemes betéteik nélkül tényleg nagyon gyenge lenne az anyag. (Mondjuk ez hatalmas bölcsesség volt, meg dob nélkül is eléggé az lenne persze).
A lemez közepén lakik az instrumentális szám, amiről egyébként hallgatás közben sose vettem észre, hogy valami hiányozna. Az ötödik, leghosszabb tétel már valóban meglehetősen unalmas, ezt biztos ők is észrevették, ezért a következő dalnak nem csak a második felébe tettek lendületes részt, hanem az elejére is; további figyelemreméltó mozzanat, hogy 5:28-nál hallani vélem a „szabad tehén” kifejezést. És az utolsó tétellel, amiben a billentyűhasználat a korábbinál is intenzívebb, véget ér ez az engem nem különösebben magával ragadó zenei utazás.
No, hát ez egy ilyen. Doom rajongók maradjanak nyugodtan, és próbálkozzanak a Otkroveniya Dozhdya lemezével, látok rá esélyt, hogy másoknál jobban fog működni, mint nálam tette. Alapvetően nincs vele semmi baj, korrekt, igényes kis lemez, ami elég ütősen szól, de kell hozzá némi műfaj iránti elkötelezettség, hogy valaki boldogan éljen vele.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.