Azt nem mondhatnánk, hogy a hazai színtér egyik legegyénibb rocbandája elsiette volna második albumának megjelentetését. Bár az újfent nagyon igényes csomagolást kapott korong hátlapján és magán a discen is 2013 szerepel, valójában csak pár hete jelent meg a játékos című Hell Sweet Hell.
A csúszás nagyrészt a srácok és a hangmérnökük aprólékosságának, maximalizmusának köszönhető. Ugyanis eredetileg valóban 2013-ban szerették volna kihozni az albumot. De, hogy elsüssek 1-2 közhelyet: „jobb későn, mint soha”, illetve „jó munkához idő kell”.
És tényleg részletkérdés az a pár hónapos késlekedés, ha a végeredmény egy színvonalas lemez. Márpedig a Hell Sweet Hell minden másodpercéből süt az igényesség, és a nemzetközi színvonal! Ami nem meglepő az Aeons ismeretében. Persze előfordult már a történelem folyamán, hogy egyes zenekarok a kiválóan sikerült debüt után jóval gyengébb folytatással rukkoltak elő. De szerencsére a GMW esetében erről szó sincs!
Igaz, más lett az új opusz az elődéhez képest. Letisztultabb, kerekebb, némileg kompaktabb, minden nemű sallangtól és vadhajtásoktól mentes. Röviden: érettebb.
Az érettség náluk nem azt jelenti, hogy elkezdtek volna „nagypapa” rockot játszani! Hanem egyértelműen pozitív kicsengésű. Sikerült levetkőzniük az Aeonson hallható gyermekbetegségeket: nem akartak minden ötletet beletuszkolni a dalokba, és majdnem maxra kihasználni a CD tárhely kapacitását. A Hell Sweet Hell sem egy rövid lemez, mégis a maga 56 percével majd’ negyed órával szűkebb a bemutatkozásénál. Vagyis a srácok képesek voltak önmérsékletet tanúsítani!
Van viszont valami, amiből egy jottányival sem kapunk kevesebbet: a HANGULAT.
Bizony, csupa nagybetűvel!
Az Aeons is kimondottan erős volt atmoszférateremtés szempontjából, de a friss mű talán még azon is túltesz. És a szerzemények továbbra is rétegzettek, tele vannak hangszerelési finomságokkal, úgyhogy érdemes fejhallgatóval is végigkagylózni, miközben a bookletet lapozgatjuk és olvasgatjuk a dalszövegeket. Amik ezúttal földhözragadtabbak, nem annyira „kozmikus magasságokat” érintőek. Nagyrészt emberi dolgokról, kapcsolatokról szólnak. Amiket Undos nagyszerűen tolmácsol érzelemdús hangján. Akinek rendben van a hallása, és nagyjából ismeri a hazai rock/metal zenei színteret, egyet kell értsen velem abban, hogy Zoli egyértelműen azon kevés vokalistáink közé tartozik, akik világszínvonalon teljesítenek. Az orgánuma is tetszetős, ügyesen játszik a hangjával, kiváló a dallamérzéke. Köze sincs a sok hazai „alibi-énekeshez”, akik csakis sablonokban, panelekben képesek gondolkodni. Ráadásul érezhető fejlődésen ment keresztül az Aeonshoz képest, ezúttal még több fogós, könnyen rögzülő énektémát sikerült kreálnia. Hatásait mondjuk le sem tagadhatná, de szó sincs arról, hogy bárkit is majmolna! A legtöbb ítész még mindig a Faith No More/Patton nevével dobálózik a GMW kapcsán, meg a RHCP is megidéződik néha. Nyilván vannak az említett legendás csapatokra hasonlító megoldások, hangulatok, de összességében mégis beszélhetünk Grand Mexican Warlock-hangzásról!
Ha rokonlelkű zenekart kellene megemlíteni, én mégse az ismertebb nagyágyúkat mondanám, hanem a Pattonon nevelkedett Brandon Boyd vezette Incubust.
Akik véleményem szerint méltatlanul ismeretlenek, alulértékeltek a magyar rockerek körében.
Remélem a GMW nem jut az ő sorsukra!
Átlagostól eltérő mivoltukat mi sem bizonyítja jobban, minthogy egy instrumentális tételt tettek meg a lemez címadójának, továbbá a legrövidebb, akusztikus gitározgatós dalra készítettek egy szuggesztív, magával ragadó kisfilmet.
Nem szeretném egyesével elemezgetni a nótákat, hisz a GMW soundcloud oldalán meg tudjátok hallgatni a komplett lemezt.
Ha már holnap választ az ország, akkor azzal zárnám eme ismertetőt, hogy szavazzatok bizalmat a Grand Mexican Warlocknak! Aki unikális, hangulatos, tartalmas, előremutató, világszínvonalú rockzenére vágyik, az feltétlenül ismerkedjen meg a muzsikájukkal!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.