Ha egy 2004 óta aktív zenekar csak 2013-ban tudja megjelentetni bemutatkozó nagylemezét, számos kérdés merülhet fel az emberben. Az olasz Oblyvion esetében is csak találgatni tudunk, hogy miért ment nekik ilyen nehezen a debütalbum kihozása. De valószínűleg nem lövünk nagyon mellé azon feltételezéssel, miszerint az a tény is szerepet játszhatott a dologban, hogy nem karolta fel őket egyetlen kiadó sem. A banda nevét viselő korong emiatt végül is szerzőiben jött ki, a terjesztést a House of Ashes végzi. Talán az sem könnyítette meg a kiadó keresést/találást, hogy a srácok által játszott muzsika már alakulásuk évében is nagyjából túl volt a zeniten. Melodic death metal a gyerkőc neve… Mára pedig elmondható, hogy szinte alig találni old school/klasszikus MDM csapatot. A neves, stílusalapító atyák vagy föloszlottak, vagy modernizálták magukat zeneileg. Ki több, ki kevesebb sikerrel. Az új, fiatal hordák közül pedig egyre kevesebben tűzik zászlajukra a műfaj továbbvitelét, népszerűsítését. Ráadásul sok zenehallgató úgy gondolja, hogy MDM-t csakis skandináv banda tud hitelesen prezentálni. Na, erre a hiedelemre cáfol rá az Oblyvion!
Már az At the Gates című, másfél perces instrumentális intro is beszédes. Aztán az Oblivion a stílus kvintesszenciájának is tekinthető: hörgő-acsarkodó vokál, húzós tempó, dallamos, szinte éneklő gitárok/ikergitárok, és persze vérbő szólók. A skandináv csapatoknál sem volt szokatlan a szinti használata, de az olaszoknál néha előtérbe kerül 1-1 rövid kiállás, intro, vagy szóló erejéig. A Buried Angel kiváló példa arra, hogyan érdemes a szintetizátort beépíteni a metal zenébe. Színesebbé, izgalmasabbá teszi az összképet, mégsem érzi úgy senki, hogy lágyítaná a fémes élt, felpuhítaná a zenét. Ergo: a gitárcentrikusság megmarad.
A dob viszont sajnos nagyon levágósan gépi. És még azt sem tudni, hogy a banda tagjai közül programozta-e valaki, vagy egy külsősre bízták a melót. És ha már itt tartunk, meg kell említenem a digipack CD külalakját is. A borító borzasztó gagyi, de a ronda kifejezés sem lenne túlzás rá nézve. És a szövegkönyvben is ugyanazon a színvonalon mozog a grafika. Remélem az artworkért felelős Giuseppe Cafaro valami cimbijük és ingyér megcsinálta! Mert ha fizettek is ezért a förmedvényért, akkor elég balfékek.
Azért is sajnálatos dolgok ezek, mert a zene alapvetően tetszik. Szerencsére 2 dalban (A Long Embrace, Spectral Forest) kapunk tiszta éneket is. Amit egy hölgy követ el. Sem a hangja, sem a dallami nem hordoznak semmi extrát, mégis jól esik a sok hörgicse közepette.
Az is jó ötletnek bizonyult, hogy 4 instrumentális szerzeményt is beiktattak a zúzdák közé.
A Black Sheep-be pedig becsempésztek egy apró gaget. Egy nagyon rövid és alig hallható baribégetést. A Wandering Blood csatazajos introt, folkos kiállást és heavy metalos galoppozást is tartogat számunkra. A Judas Priest-klasszikus Painkiller feldolgozása is korrekt, de ha már itt tartunk, a Death verziója anno sokkal nagyobbat szólt.
Összességében nem rossz bemutatkozás ez a 13 tételes opusz, a stílus hívei valószínűleg nagyobb örömüket lelik benne, mint jómagam. Azt mindenesetre sikerült bebizonyítaniuk, hogy egy latin vérű banda is tud hitelesen északi fémet játszani. A gitárosok teljesítménye megsüvegelendő, ontják magukból a fogós dallamokat, hosszú, kidolgozott szólókat.
De mégis az az érzés motoszkál bennem folyton, hogy ennek a lemeznek kb. 15-20 éve kellett volna kijönnie…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.