Őszinte leszek: puszta kíváncsiságból, meg némi mazochista hajlam miatt ugrottam rá az olasz fiatalok promóciós lemezére, tehát nálam működött a média gépezet (bár nem hinném, hogy az átlagos módon), ami a külsőségeket illeti. Szívmelengető, ötletgazdag zenekarnév és a lehető leg transzvesztitábbra mázolt fizimiska tartozik a zenekarhoz a meglehetősen hosszadalmas pályafutás mellé. Még 2005-ben látott napvilágot a formáció, több tagcsere mellett már kiadtak két lemezt és egy Ep-t, míg végül sokáig tartó keresgélés, válogatás után összeállt a jelenleg négy jóképű legényből álló Superhorrorfuck. Zenekari leírásuk erősen arra utal, hogy ők voltaképp szexéhes élőhalottak, akik egy autóbaleset után tértek vissza a kétlábon járók közé…Ha a borító láttán még nem menekültél el, akkor talán kíváncsivá tett, mit lehet ilyen kinézettel az asztalra tenni.
Azt kell mondjam, egészen mocskos, modern glam rockot. Ugyan korábban már írtam arról, hogy nem vagyunk nagy pajtások a stílussal és olyannyira viselem szívemen az irányzat sorsát, mint a magyar celebekét, de most messze jobb anyag került a körömlakk mentes kezeim közé, mint azelőtt. A meglehetősen ötletes, dögös gitártémák (Deadly Bukz és Izzy Wyldhell kézimunkáját dicsérik) és a karakteres, sokoldalú ének (Dr. Freak) a lemez végéig képesek elszórakoztatni a műfaj rajongóit és leginkább a zenekar után loholó kisebb-nagyobb hölgy csoportosulásokat. Slágercsokor gyártás közben az arányokkal és a stílusokkal is egészen jól bántak, pont olyan hosszúak a dalok, hogy ne sokalljunk be (3-4 perc átlag), minden hangszer megkapja a maga terét, a kórusokban énekelhető, sokszor punkos refrének pedig könnyen csábítják éneklésre a nagyérdeműt. Gyakran jutott eszembe hallgatás közben az Offspring, Def Leppard, de még Alice Cooper neve is. A hangzás a klasszikus glam rock és a metal határmezsgyéjén mozog, ami a keménységet illeti. Tempóban a gyorsabb rock’n’roll a jellemző, de a középtempóval megtört kiállások szintén sokat hozzátesznek az anyag változatosságához. A lemez csúcspontja számomra az 5. tétel, a Voodoo Holiday, ahol a gitárok mellett még trombitát is hallhatunk. Ez mellett a The Ballad Of Layla Drake lehet érdekes, mivel egy létező horror novella által ihletett szerzeményről van szó. A lemez vége felé egyébként egyre jobb dalok sorakoznak, a játékidő ideális, összesen 39 perc, aminél nincs is többre szükség.
Ugyan sosem értettem a pandamaci maszkokat sem, de ez a kinézet aztán túltesz mindenen… Hogy mi ok a közröhely tárgyává válni az egészen emészthető zene mellett, ez a glam nagy titka marad már örökre. A külsőség tehát az úr a bandánál, ami engem leginkább megnevettet, mintsem komolyan vegyem ezeket a srácokat, de szerencsére nem felejtettek el a sok majmolás és sablon mellett saját számokat, méghozzá igen slágereseket gyártani és ugye ebben a közegben sláger nélkül a kutya sem figyel fel rájuk…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.