Első albumát a norvég Smash Fabric Records-nál (lásd Angertea) jelenteti meg a négytagú fővárosi Ann My Guard. A bandát még a 2000-es évek közepén hozta össze a basszusgitárosi posztot is betöltő énekesnő, a csapat névadója, Baumann-Tóth Anna Eszter. A holnap (április 21-én) megjelenő bemutatkozó lemez előtt két EP-t adtak ki Annáék, 2010-ben a Cinderella’s syndrome jött ki, melynek Gone című dala egy amerikai válogatásra is felkerült. A 2011-ben Varga Zolival (Super Size Recordings) felvett két számos Doll metal – ami a stílusuk önmaguk által kreált elnevezése is – már a mostani kiadójuknál jött ki, mintegy lemezelőzetesként. Az anyag mindkét dalához klipet is készítettek.
Nem nevezném igazán különlegesnek az Ann My Guard zenéjét, van benne egy nagy adag teatralitás, ami megnyilvánul a zenében – jó példa erre már az akár intróként is felfogható, alig másfél perces Enchant – is, de még inkább Anna énekében. Amellett, hogy jó hangja van a csajnak, még bánni is tud vele.
A standard csajbandás megszólalás mellett a suttogástól a narráción keresztül az üvöltésig sok mindent megmutat a háromnegyed órás lemezen. És fontos megemlíteni, hogy érzelemmel teli, ahogy előadja és azt hiszem ez az, ami miatt működőképes. Még akkor is, ha a kelléktárát olyan előadóktól meríti, mint mondjuk
A zenéről alapvetően azt kell tudni, hogy szintén sok forrásból merít. Van benne egy nagy adag abból a korszakból – ’90-es évek eleje/közepe – amikor az alternatív/grunge folyt mindenhonnan, illetve a mostanság alternatívnak mondott, valójában talán már csupán modern rocknak nevezhető irányzat is erősen érződik benne. Ezt így leírva akár gondolhatnánk egy tizenkettő egy tucat csapatra is, de mégis van az egészben valami, ami miatt mégis más, mégis több az Ann My Guard.
Az említett előadók vonalát erősíti a HKA bitch is. Ez a tempójával is kilóg kissé a lemez többi dala közül.
A szöveges videóval megtámogatott My Lullaby sem gyenge nóta, – igazság szerint ezt egyikre sem lehet rámondani – mégis olyan érzésem van, hogy ezt már hallottam valahol…
Ez az érzés igazság szerint többször is előjön és kicsit le is von az anyag értékéből, bár így is erős bemutatkozásnak tartom.
A klipes Crush Honey-t meg szerintem a sztorizós klipje teszi emlékezetesebbé. Szerencsés választás volt megfilmesíteni a dalt, ráadásul ötletes lett a videó.
Az utolsó előtti Gone (nem tiszta, hogy ez azonos-e az első EP-n szereplő dallal) a lemez egyik – jó értelemben vett – slágere lehet. Nem találtak ki semmi újat, ez a visszafogott verze, kirobbanó, fogós refrén rég nem friss ötlet, de működik. Én legalábbis szeretem. Már, ha nem tűnik erőltetettnek, gördülékeny és fülbe ragadós. Na, ez például ilyen. Igazi, rádiókba való dal.
Érdekes és az album csúcspontjai közé sorolható a záró Circles is. Ebben azt hiszem megtalálható minden, ami az Ann My Guard-ot jellemzi. Van kemény, már-már metalos alap, színpadias megoldások, fuvola, stb.
A hangzás a mai kornak megfelelő, Vári Gábor felelt a felvételért, így aztán a minőség garantált, nem vesz zsákbamacskát a hallgató.
Azt nem mondom, hogy innentől a csapat feltétlen híve lettem, mindenesetre igyekszem követni őket, s remélem még inkább az egyediség, az egyénibb megoldások felé mozdul el a csapat. A potenciál megvan.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.