Három agyas és egy ösztönlény.
Nem, ez nem egy új amcsi vígjáték címe!
De ezzel a szlogennel is lehetne jellemezni a Killer Be Killed nevű supergroup felállását.
Kezdjük az utóbbival: az egyszerű, primitív sujtások brazil atyjával, Max Cavaleraval. Sokakkal ellentétben én nem tartom annyira rossznak az utóbbi pár Soulfly lemezt sem, bár szerintem kb. a Sepu Chaos A.D.-je óta nem volt köze az ipsének egyetlen valóban innovatív albumhoz se. Viszont a Killer Be Killed magában hordozta az innováció ígéretét. No, nem éppenséggel Max , hanem inkább a három agyas miatt. Ugyanis Greg Puciato (The Dillinger Escape Plan), Troy Sanders (Mastodon) és Dave Elitch (The Mars Volta) pontosan az ellenkezőjét képviselik a Cavalera-stílusnak.
Mindhárman inkább az agyas, technikás, progos vonalon mozognak. Tehát elméletben tökéletesen ellensúlyozzák, sőt, egyesek talán abban is bíztak, hogy elnyomják Max zsigeri metalját.
Valójában mi történt?
Lássuk!
Aki valami forradalmian újra, meglepőre, vagy netán bizarr kísérleti muzsikára számít, csalódni fog. Akik figyelmen kívül tudják hagyni, hogy kik alkotják ezt a formációt, és engedik magukat szórakoztatni, azok viszont lelkesedni fognak a háromnegyed órás anyagért!
Mert a srácok debütje valóban nem hat a reveláció erejével, de tele van húzós, jól megírt dalokkal, amikre képtelenség nem bemozdulni.
Rögtön a nyitó Wings of Feather and Wax két vállra fektet. Troy éneke és a riffek miatt úgy kezdődik, mint egy Mastodon nóta, a Greg által eldalolt refrén meg baromi fogós. Bármelyik menő metalcore banda megirigyelné, de még a Stone Sournak is jól állna. Aztán közép tájt érkezik a váltás, Max tipikus vokális megoldásával, és thrasheléssel.
A Face Down egy kevésbé tetszetős tétel, majdnem olyan, mint egy vendégekkel előadott Soulfly szám. Azért az utolsó szűk egy percét ennek a dalnak is nagyon eltalálták! Max bitang riffje, meg a már-már Alice In Chains-es énektéma ül rendesen! A Melting of My Marrow szerencsére újabb telitalálat. Talán azért, mert ebben is Troy viszi a prímet?
Bírom a fickó hangszínét és sajátos dallamvezetését.
Tehát nem meglepő, hogy azok a számok tetszenek legjobban, amelyekben ő a fő hangadó.
A címéhez hűen robothanggal nyitó Save the Robots szintén nagy kedvencem.
A nótán végigvonuló groove elég Deftones ízű, ami nálam nem baj. Sőt!
Troy basszusgitárjának effektje is bejövős.
A lemez legrövidebb tétele a két és fél perces Fire to Your Flag, ami egy thrash/groove vágtaként indul, majd egy újabb ólomsúlyú groove lassít a tempón, és még Dave is prezentál benne egy röpke dobszólót. Az I.E.D. pedig death/thrash reszelésekkel is operál.
De egyes megoldásai a Gojira dolgait juttatják eszembe.
Újabb rögtön rögzülő, állatian fogós refrénnel hódít a Dust Into Darkness. Aminek kapcsán még a trú metalosok körében agyonfikázott Avenged Sevenfold neve is felsejlik.
Tehát, ahogy a cikkben eddig megemlített zenei párhuzamok is sejtetik, nem egy emészthetetlen, nehezen ható, magamutogató albumot tett le az asztalra a négy úriember.
De véleményem szerint a minőség megkérdőjelezhetetlen, és én maximálisan görcsmentesnek, felszabadultnak érzem a produkciót.
Hogy mennyire lesz életképes ez a formáció, lesz-e folytatása ennek a korongnak, az a jövő zenéje. Mindenesetre én nem bánnám, ha lenne!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.