A New Jersey-beli Mahwah-ból érkezett a The Finite Beings nevű banda azonos című bemutatkozó lemeze. A csapat bemutatkozásként egy tucat dalt rögzített, s ebben annyi ötletet és stíluselemet gyömöszöltek, hogy kellett némi idő, hogy kiismerjem magam közöttük.
Fontos tudni, hogy a lemezt a bandát alkotó Donny DePaola (ének, gitár, bőgő) és Mike Nicholas (dob, vokál) hozta össze, de voltak vendégzenészek is. Jelesül: Don DePaola, aki négy nótában is szólózik, valamint Steve Patafio, aki zongorán közreműködött a The Way c. dalban.
Fontos tudni, hogy a csapat keresztény, amit a dalaikban is „hirdetnek”. Sőt, a lemezborítóban is egyértelművé teszik ezt a köszönet „rovatot” olvasgatva.
Ettől függetlenül a zenében nem érzek különösebb utalást a vallásos zenékre, így bárki élvezheti, aki kellően nyitott a könnyedebb (értsd nem csak death/thrash/black diétán él, bocs!)
Szóval a zenéből számomra nem következik egyértelműen a christian rock/metal címke. Sokkal inkább nevezném modern rocknak, de akár az alternatív (ha ezen azt értjük, hogy választási lehetőséget ad a megszokott, beidegződött elvárásokkal szemben), sőt – a szó valódi értelmében vett és nem a zenei életben mára elfogadottá, urambocsá’ elcsépeltté vált – progresszív jelzőt is megkockáztatnám esetükben.
Merthogy olyan természetességgel használják fel (akár egyetlen dalon belül is) a zenei kelléktár elemeit, kapnak bele a különböző stílusokba, gyúrnak ezekből könnyen fogyasztható, fogós, ugyanakkor odafigyeléssel rengeteg finomságot rejtő anyagot.
A nyitó, Intro szerepét betöltő Realization még nem sokat sejtet. Hangulatos ugyan, de mit sem mutat meg a csapat zenéjéből, sőt!
A másodikként érkező Stubborn Creatures akkora Red Hot Chili Peppers témákat hoz, mind zenében, mind pedig az ének terén, hogy csak na.
Aztán persze a folytatásban már megint más témák érkeznek, más stílusban. És ez jellemző az egész lemezre. Hol egy kis jazzes témázgatás, máshol progger megoldások, alter dolgok jönnek sorra. És a legjobb az egészben, hogy mindez mégis befogadható, emészthető, akár könnyedén megszerethető.
Nem marad ki, a hatvanas-hetvenes évek rockzenéje sem. A Led Zep minden bizonnyal hatott rájuk, elég csak a The Adversary/Selfish kettősre gondolni.
Itt-ott meg színházi, musicales részeket vélek felfedezni. De úgy érzem, nem hülyeség a Primus nevének emlegetése sem…
Talán nem minden alap nélküli az sem, ha a kanadai progger legenda Rush-t is megemlítem a csapat kapcsán. Leginkább amiatt lehet egy lapon említeni őket, hogy Donny DePaola hangja sokszor mutat hasonlóságot Geddy Lee-éevel, ami mondjuk nem biztos, hogy minden szempontból előnyös, hisz Geddy orgánuma is minimum megosztó. Donny is lazán befér a „másfeles” (by oldboy) énekesek közé. Igazság szerint nehéz eldönteni azt, hogy a mélyebb fekvésű témákat is ő hozza-e, netán a csapat másik tagját hallhatjuk. Mindenesetre a zenéhez méltóan változatosak az énektémák is.
Összefoglalva ez egy változatos és ígéretes bemutatkozás, aminek talán annyi hibája van, hogy elveszett az egész lényege, tekintve, hogy kicsit az az érzésem, hogy sokat akartak.
Tehát bár alig léppik túl az ötven perces játékidőt, ami alatt épp egy tucat szerzemény hangzik el, mégis kissé hosszabbnak tűnik a kelleténél az anyag. Én legalábbis a végére elvesztem az érdeklődésem. Ez talán annak is köszönhető, hogy azerősebb, fogósabb dalok a lemez első felére jutottak. Ennek ellenére bőven hallgatható az album, s van is benne valami, ami miatt időről-időre elő is kell vegyem.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.