Szabadidő.
Olaszul: ritagli di tempo.
Ezt a címet választotta bemutatkozó nagylemezéhez a Bovolone-beli trió.
És mivel eljuttatták szerkesztőségünkbe a CD-t, így valakinek vállalnia kellett a recenziót. Az, hogy végül ez a valaki én lettem, talán annak is köszönhető, hogy a többieket elriasztotta a Rorschach-teszt tintapacáihoz hasonlatos borító. Vagy ha az nem, és belehallgattak a srácok zenéjébe, akkor az anyanyelvű szövegek jelenthettek visszatartó erőt…
Nem mondom, hogy oda, meg vissza lennék az olaszul előadott dalokért, de a Klem esetében nem bizonyult annyira zavarónak ez a tény, mint amire előzetesen számítottam. Persze gyanítom, hogy angol szövegekkel még nagyobbat ütnének ezek a számok, de így se rossz a helyzet! Az ütnének kifejezés nem teljesen helytálló, ugyanis nem valami kemény metalban utaznak a digók, hanem egy jobb híján alternatív rocknak titulálható zenét csapatnak. Ha valamelyik másik bandához kellene hasonlítanom őket, akkor a hazai Audio Love Nation muzsikája jelenthetne némi támpontot. Mivel őket kifejezetten kedvelem, így nem meglepő, hogy hamar megbarátkoztam a Ritagli di Tempo dalaival is.
Nem újítják meg a rockzenét, de mindenképp szórakoztató szerzeményeket képesek írni ezek a Klem-fiúk.
A kezdő, Scacco Matto elég grungeosan indít, a riff is nagyon ismerős, de csak nem akar beugrani, hogy ki(k)től hallottam ezelőtt. Aztán később újrahasznosítják az I Love ’n’ Roll témáját is, de ezekkel együtt sem rossz ez a nóta. A Specchi Infranti viszont ennél is jobb! A nyitó gitárdallamok, meg a hathúros hangzása is atom, majd egy Megadeth-es tompított reszelést is csatasorba állítanak! Az énekes/gitáros Leonardo Scali mindkét fronton magabiztosan teljesít. Az orgánuma tetszetős, dallamai fogósak, a gitárjátéka szintúgy. A riffjei ülnek, és még szólózásra is vetemedik. Nem virgázik, de ízes, hangulatos futamokat ereget. Az Umberto Patuzzo, Francesco Schiavi alkotta ritmusszekció is ügyes.
Ez az első daltól kezdve hallatszik, de ha valakinek nem esik le a tantusz, akkor a másfél perces, dob+basszusra épülő Fluo őt is rá fogja erre ébreszteni!
De a másik, akusztikus gitáros, kutyaugatással operáló instrumentális szösszenet, a Mobile Classico is fincsi. A Poi Si Fermerà egy riffelősebb, lendületes tétel, nem kevés stoner hatással. De több dalban is megfigyelhető a Red Hot Chili Peppersre jellemző lüktetés.
A legkeményebb énektémákat a végére hagyják. Az utolsó nótában tolja legagresszívebben Leonardo mester. Kb. annyira őrül meg, mint Dave Grohl szokott egyes Foo Fighters szerzemények éneklése közben. És ez is jól áll neki, nem csak a finom dallamok!
Felettébb szimpatikus tehát ez a 36 perces kiadvány, a lightosabb zenék kedvelői nyugodtan tegyenek vele egy próbát!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.