Asphalt Horsemen
Asphalt Horsemen

(MG Records • 2014)
Győr Sándor
2014. május 29.
0
Pontszám
8.5

Az a helyzet,hogy a 2012-ben Gödöllőn alakult Asphalt Horsemen márciusban megjelent bemutatkozó albuma eléggé megfogott.

A biográfiájuk szerint a banda először 2010-ben jött össze, akkor még azért, hogy olyan csapatok dalait játsza, mint a Lynyrd Skynyrd, a Black Stone Cherry, a Pride and Glory. (Zakk Wylde bandájától jelenleg is játszanak feldolgozást.) Mivel az egymásra hangolódás jól sikerült és már 2010-ben is írtak saját dalokat (Grip In Hand, Run Man) ebből alakult ki a zenekar. A banda felállásában 2012 decemberében történt csupán változás, amikor Farkas Gergely helyére került új dobos.

S hogy milyen is az Asphalt Horsemen?
Nem vitás, nagyon elkapták azt a tipikusan amerikai érzést, amit errefelé nem igazán képvisel zenekar (vagy csak én nem találkoztam ilyennel…). Olyan délies ízeket sikerült a dalokba préselnie a Lőrincz Károly (ének, gitár), Mattyasovszky Géza (gitár), Megyesi Balázs (basszusgitár), Bencsik István (dob) felállású csapatnak, amiket mindenki ismerhet,aki azért látott egy-két amerikai filmet, amiben kamionosok, motorosok tűnnek fel. Ilyenkor az ivóban általában muzsikál egy csapat.
Na, valami ilyesmit képzeljetek el.

De!
Az Asphalt Horsemen esetében az a nagy pozitívum még, hogy tudnak dalokat, sőt túlzás nélkül DALOKAT (!) írni. Persze ez nem akkora meglepetés, hisz elég megnézni felállást. Tapasztalt, kipróbált arcokat találunk. Ráadásul ötletekben sem szűkölködtek Lőrincz Karcsiék.
Elég csak meghallgatni a lemezt nyitó Runman-t, a koncerten is jól megdörrenő Go to he City-t, az egyik kedvencemnek számító Wasting time-ot azzal a remek együtténeklős résszel meg slide gitárszólóval. De sorolhatnám még.
Meg jónéhány vendéggel is színesebbé tették az amúgy sem egydimenziós anyagot. Ferenczy Gyuri az Outlaw-ban szájharmonikázik (meg az autója – amerikai, mi más? – hangját is hallhatjuk a lemezen).
Jók a vokálok, női és férfi egyaránt. A Memories-ban például remekül énekelnek a csajok, itt ráadásul szintén felhangzik a herfli, plusz még a hegedű is színesíti a képet. A déli ízek mellé azért járul egy jó adag blues is, ami tovább árnyalja az amúgy sem egysíkú albumot. A Mexico meg…, nomen est omen.

Nagy erény, hogy ezek a dalok élőben is megdörrennek, s a banda elő is tudja adni őket.
A hangzásra sem lehet panasz, hallhatólag tudták mit akartak felvenni, ráadásul értő kezek segítették őket. A Somebody Came-ben például ritkán hallható módon röfög az ex-Mood-os (ma Stereochrist) Megyesi Balázs bőgője. Ez is a kedvenc nóták közé tartozik, ha már itt tartunk…

A majdnem egy órás anyag azt hiszem, minden hazai hardrockernek okozhat kellemes perceket, de a blues rajongóknak is bejöhet a lemez.
Tegyetek próbát, és próbáljátok élőben is elcsípni őket. Engem legalábbis a Rocktogonban még inkább maguk mellé állítottak.