Na, kérem alássan, itt egy újabb olasz „csoda”…
Bár az ArrJam alapvetően tetszett, szóval akár a szintén digó Inside the Hole is bejöhetne. Ha jól emlékszem, mielőtt elvállaltam az Impressions című lemezük recenzióját két dalt sikerült megfülelnem, azok alapján pedig úgy gondoltam, hogy egész korrekt ez a blues-os rokkolás.
Aztán ahogy megérkezett a szokásos, „túinvan” promo, és megláttam az olyan dalcímeket, mint Baby Song, Love Me Baby, Beer! Sex! … and Fuckin’ Roll! jóval alább hagyott az amúgy sem túl nagy lelkesedésem. De még ezután jött csak az igazi fekete leves, amikor is a bookletben található infólapból kiderült, hogy szerzői kiadásban egyszer már kiadták ezt a dalcsokrot, csak akkor még nem Impressions, hanem a már említett, sörös, szexes, ésatöbbis címen… Épületes egy társaság, gondoltam magamban a bandát alkotó három „úriemberről”. No de miért adták ki újra az albumot? Mert a logic(il)logic kiadós srácok felfigyeltek rájuk. Gondolom kicsit azért finomítottak, változtattak a nótákon, és a „logikus” fiúk javaslatára a címet is megváltoztatták. Bölcs döntés volt!
Bár valószínűleg az Inside the Hole törzsközönsége nem akad fenn az ilyen sekélyes, sablonos dalcímeken és szövegvilágon, hisz végső soron ezek megfelelnek a stílusban szokásos „követelményeknek”. Apropó stílus. A zenekar saját zenéjét Hard’n’Blues-ként definiálja.
És valóban a két fő összetevő a blues és a rock. És ehhez a muzsikához kimondottan passzol az énekes, Roy Zappia cigifüstön és whiskey-n edzett hangja. Ezt nem én mondom, hanem a promolap! Szerintem viszont olyan a fickó orgánuma, mintha egy nagyon-nagyon-nagyon rossz formában lévő Glenn Danzig-et hallanánk.
Talán ő maga is tisztában van hangbéli hiányosságaival, ezért megpróbál kompenzálni gitár fronton, ami vérbő, néha egy perc körüli szólók eregetésében manifesztálódik.
A nyitó We’ll Be Free-be rögtön be is iktat egy hosszú húrnyüvést.
Egész pontosan másfél percig szólózik…
Az I’ll Fight For Me elején meg olyan, mintha nem lenne rendesen behangolva a gitár… Vagy csak a későbbiekben is újra felbukkanó téma túl disszonáns? Egyébként maga a szám a jobbak közül való, viszonylag fogós ének szempontjából is.
És ha úgy vesszük bizonyos környezetben gond nélkül elhallgatható ez a lemez még azok számára is, akik nem élnek halnak a stílusért. Mondjuk egy füstös rockkocsmában, vagy egy kis klubbulin akár élőben, akár zenegépből…
De ha otthon ilyesmi muzsikához támad kedvem, akkor inkább választom a felvidéki Southern Comfort korongját.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.