A nemrég tárgyalt The Howling Void lemeze mellett azért megpróbáltam tutira menni a promóciós lemezek böngészése közben és a Doomed új anyagát azonnal magamhoz is édesgettem. Míg előbbi zenekar nem hozta a várt minőséget, ugyanez nem mondható el Pierre Laube egyszemélyes produkciójáról. A borítón szereplő érdekes grafika ismét az ő munkája, a szokásos fekete-zöld kivitelben, ráadásul művészkedése most szélesebb teret kapott egy pofás kis szövegkönyvben. Eddig gyakran okozott gondot, hogy bemutatkozó lemezét, a The Ancient Path korongot, vagy pedig az ugyanebben az évben kiadott (2012) In My Own Abyss-t ölelgessem keblemre. Ugyan a második anyag az itt-ott eluralkodó, kevésbé érdekes tiszta ének miatt „csak” 9 pontra lett értékelve, idővel szintén a szívemhez nőtt. Az Our Ruin Silhouettessel ördögi háromszöggé változik a Doomed készletem, mert ismételten működött Pierre gépezete. A mély, de dallamokra is képes, változatos hörgés mellett a riffek az urak és a kalapácsként lesújtó basszus. A dob programozása szintén hibátlan, a jellegzetessé váló Doomed kontrasztért pedig a háttérben megszólaló jobbnál jobb dallamos gitárfutamok szintén végigkísérnek minket utolsó utunkon. Felbukkan időnként az Ahab neve és a már megszokottá vált pszichedelia egyaránt, no meg két vendég énekes is felbukkan a lemezen, bár az érdem ezek után sem lehet másé, mint a dalszerzőként eddig kiapadhatatlannak tűnő német srácé. Pedig az elején megijedtem…
Annak, akinek több száz, ha nem ezer doom lemez pörgött már a lejátszójában, bizony ijesztő volt a templomi kórusra emlékeztető kezdés, hangulatossága ellenére az első gondolatom az volt, hogy megtörtént a kiégés és jönnek a sablonok, de pillanatokkal később már felismertem a tipikus Doomed hangzást és a dal is elkezdett tekeredni, kanyarodni a maga egyedi útvonalán. A nyitó When Hope Disappears azonban valahogy ezután sem lett kedvenc, amire talán magyarázatot sem tudok adni, egyszerűen a Downward annak idején felmosta velem a padlót, ez most nem történt meg még az Officium Triste énekes, Pim Blankenstein vendégeskedése ellenére sem. Az In My Own Abyss (igen, ez megint egy olyan dal, ami az előző lemez címeként szolgált, de azon nem szerepelt, már ez is megszokott) katonás riffjeivel, nyújtott, pszichedelikus gitárjaival kilóra megvett és itt már tudtam, hogy jól döntöttem a lemezzel. Lassú, brutális menetelés a dal, a háttérben úszó sejtelmes hangokkal, időnként templomi kórussal, monumentalitással, progresszióval és ugyanakkor végtelen egyszerűséggel. Mivel Doomed lemezről van szó, a tételeket nem tudjuk előre megjósolni, hiába a beskatulyázónak tűnő death/doom meghatározás, a menetelés után funeral doom lassulásig lépünk vissza egy rémálomról szóló dalban A Recurrent Dream címmel. Talán itt érezhető leginkább a már korábban is emlegetett Ahab párhuzam, a bálnavadászoknak sem válna szégyenére ez a tétel. A The Last Meal c. dalban Andreas Kaufmann (Hatespawn) vendégeskedik, ami igencsak meglepő eredményt hoz: old school death metal és némi black keveredik itt a megkezdett lassúsággal. Furán hat a két tempó és hangulat ötvözése, de jelentem, a fúzió sikeresen lezajlott. A szintén komótosan induló My Hand in Yours a kedvencemmé nőtte ki magát a dalok között, akit érdekel, már el is indíthatja kicsivel lejjebb. A 6., utolsó előtti dal a Revolt, ahol visszaköszönnek az In My Own Abyss lemez suttogásai és lendülete, de az idő közben körbe fonó nyugtalanságból ez sem ráz fel igazán, ahogy a dallamosabb, de szintén sötét tónusú What Remains sem jelent igazi megnyugvást.
A lemez játékideje most is közelít az egy órához 7 dalával, de ez már megszokott, a hangulat viszont most valahogy nyomasztóbbra sikerült, mint eddig. Aki már megismerkedett a Doomed zenéjével, az mindazonáltal nem fog csalódni most sem, aki ismerkedne, az a megjelent lemezek közül bármelyikkel próbálkozhat, de az Our Ruin Silhouetteshez azért már nem árt némi death/doom és funeral doom edzettség…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.