Az olasz Tethra zenekar nem tekint vissza túl nagy múltra, lévén 2008-ban alakultak. Rá két évre kiadtak egy EP-t, At the Gates of Doom címmel, tavaly pedig elérkezettnek látták az időt debütáló nagylemezük megjelentetésére. Aminek a címe már kevésbé árulkodik a banda által játszott stílusról, mint az EP-é. Hisz az konkrétan tartalmazza a doom szót. Amihez ha hozzácsapjuk, hogy death, már helyben is vagyunk. Azaz, a doom/death metal a digók mesterségének címere. Facebook oldalukon a következő csapatokat nevezik meg kedvencekként: Candlemass, Moonspell, My Dying Bride, Paradise Lost, Samael, Saturnus, Novembers Doom. Ezen alakulatok a műfaj krémjéhez tartoznak, talán csak a Samael tekinthető kakukktojásnak, mert ők nem éppen a többiek által űzött vonalon mozognak. Persze miért ne szerethetnének a Tethra tagjai olyan bandákat is, akik más stílusban tevékenykednek…
Lássuk, milyen minőséget képvisel az olasz brigád!
A borító alapján sejthető, hogy a srácok nem az élet napos oldaláról fognak „énekelni”.
Az olyan dalcímek, mint The Underworld, Ocean of Dark Creations, vagy az „Óda egy akasztott emberért” csak tovább erősítik ezt a sejtést.
A The Great Fall (Intro) eső, mennydörgés és tengerzúgás hangjaival indít, a cím pedig összhangban van a borítóval. A Sense of the Night-ban aztán belecsapnak a húrokba! Dallamos énekkel kezdődik a dal, aztán a basszusgitáros pillanatai következnek, majd érkezik a riff, ami hallatán mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, hogy melyik stílus mellett kötelezte el magát a Tethra. Tempó szempontjából is tipikusnak mondható a nóta. De a komplett lemezre elmondható, hogy a lassú, max. közepes sebesség a mérvadó. A Drifting Islands az egyik legfogósabb tétel, ami nagyban köszönhető Clode énektémáinak. Igazság szerint elég átlagos a hörgése, a tiszta/dallamos éneke szintúgy, de tagadhatatlan, hogy több szerzeménybe is sikerült könnyen rögzülő momentumokat applikálnia. Amikor a szó klasszikus értelmében énekel, akkor kihallani némi teatralitást a hangjából. Egy-egy hajlítás, ritmizálás kapcsán még a mi BZ-nk neve is beugrik. Csak Clode szinte alig lép ki a komfortzónájának számító mély hangfekvésből.
A Vortex of Void az album leggyorsabb száma, jót tett neki, hogy végig extrém vokalizálást tartalmaz. Az Ocean of Dark Creations, illetve az End of the River című darabokat pedig egy hölgy háttérvokálja teszi színesebbé.
Igazi, szépen felépített, megkomponált gitárszóló nincs a korongon, inkább csak szóló-kezdemények akadnak. Pedig egy-egy ízes szóló szerintem jól jött volna. A bőgő hangzásával, illetve a basszusgitáros játékával viszont elégedett vagyok!
Bemutatkozásnak megteszi a Drown into the Sea of Life, de legközelebb több egyediséget, színességet, meglepő fordulatot kérek.
Telhetetlen lennék?
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.