Nem is volt még olyan régen, amikor a tengerentúli Kayo Dot-ot felfedeztem magamnak, mint az avantgárd metalnak is egyik legszélsőségesebb képviselőjét, és nemrég örömmel láttam, hogy csak október közepéig kellett várni, hogy újabb lemezzel jelentkezzenek, amivel aztán majd lehet küzdeni megint hónapokig. El is jött az október 16-os hivatalos megjelenés, azóta pedig majdnem eltelt tíz nap, és még mindig kicsit meglepődve hallgatom a Coffins on Io-t, hogy ez most komoly?
A zenekarról legyen elég annyi, hogy 2003-ban alakult az Egyesült Államokban, és ez a hetedik nagylemez a soron. Az eddigiek meglehetősen megosztóak voltak, értsd a Föld népességének 99,9999%-a üvöltve menekült volna előle, ha egyáltalán találkozik vele, a többiek pedig zseniálisnak találták. Mindennek oka, hogy a Kayo Dot sose, különösebben erőltette meg magát, hogy bárkivel megkedveltesse magát, nem vetette be ennek érdekében a sok ismétlés-fülbemászás módszerét. Sokkal inkább volt egy profi, ám összefüggéstelen próbatermi buli az egész, amiből a hallgató kicsemegézhette kedvére, mi tetszik, mi nem. Hát ez most némiképp megváltozott.
A 49 perces újdonság a Flenser kiadónál jött ki 6 új dallal, igen, dallal. Az történt ugyanis, hogy az album ezúttal tematikusan épül fel, és az eddigiekkel ellentétben hangulatilag és zeneileg is egységes. Ami kétségtelenül felhasználóbarátabbá teszi, ég akkor is, ha a borongós földönkívüli sci-fis hangulatú számok azért messze nem a rádiósláger fajtájúak.
A metalzenei eszköztárral gyakorlatilag teljes mértékben szakítottak, aminek már az előző Hubardo-n is megvoltak az előzményei; akkor is emlegettem már némi Depeche Mode hangulatot néhány számnál, na ez élt tovább, bár már inkább különféle 80-as évekbeli hatásokat hallok ki belőle, darkwave-et, esetleg progresszív rockot, de néhol még altert is. Néhol még a korábbi free jazz-es vonal is visszaköszön, bár ezen a lemezen már korántsem tűnik spontánnak a Kayo Dot zenéje, noha a kísérletezés és a fantázia még mindig erősen jelen van benne. Ami még nagy örömömre szolgált, hogy Toby Driver itt szinte kizárólag tisztán énekel, és hát elég jól.
Az első dal a Mortality of Doves címet viseli, és egyből a leghosszabb a maga közel 12 percével. Tökéletes felütés, ami rögtön megalapozza a kívánt éteri, kissé melankolikus, mégis nyugodt hangulatot, és talán a hossza és kicsit monoton felépítése miatt tényleg a végtelenség érzetét kelti. A figyelmet szinte teljesen a vokál köti le, az fokozza a végére olyan szinten a hangulatot, hogy szinte megjelenik az ember előtt az elpusztult Föld látomása. Az egyik legérdekesebb dal talán a második Offtramp Cycle – Pattern 22, ami első hallásra nem is tűnik annyira negatívnak, mint amilyen valójában, köszönhetően a kicsit gyorsabb tempójának és annak, hogy például vannak refrén – sokadjára pedig már-már félelmetes az az elidegenedett érzés, ami árad belőle. Ezt viszi tovább a következő rövidke négyperces is, csupán sokkal könnyebben dekódolható zenei aláfestéssel.
A Library Subterranean egyrészt azért nagyon szerethető, mert Driver éneke itt különösen hallgatóbarát, másrészt itt az egészen pop-os részeket követi egy többperces igazi Kayo Dot-os hangszeres elszállás, hogy mindenki megnyugodhat, ez még ugyanaz a zenekar, mint amit eddig ismert. Az Assassination of Adam felütése akár valami alternatív zenekar slágerévé is alakulhatna, de persze nem fog, a torzított ének már kevésbé barátságos, a szám második fele pedig olyan szinten kaotikus, hogy ebből 10 perc garantált fejfájás lenne. A zárószám szintén a hosszúak közül való, kifejezetten ideális esti hallgatnivaló merengőknek, míg a türelmetlenek, akik szeretik, ha „valami történik is”, messziről kerüljék.
Ha valaki esetleg rászánja magát, jó szórakozást az év egyik legérdekesebb produktumához.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.