Astruval pár hónapja ismerkedtem meg az In Vacuo-n keresztül. Küldött egy klipet egy készülő anyagról, illetve megbeszéltük, hogy ha fizikailag is testet ölt az első anyaga, akkor cserélünk lemezt. A klipet megnéztem, megfüleltem és valami olyasmi jött le belőle, hogy „azannya!” ez bizony baromi érdekes, így hát kimondottan vártam a teljes lemez elkészültét, ami az In The Mirror képében most megérkezett hozzám. Astruról annyit kell tudni, hogy egy egyszemélyes formáció magja, agya és mozgatója, aki a ’90-es években indult el a black metal ösvényen az Unholy Blasphemies tagjaként. Idővel ahogy egyre komolyabban vette magát a társaság és létrejött az elitista Klaan névre hallgató önszerveződés (Ater Tenebrae, Sanguis In Nocte, Witchcraft stb.), Astru úgy távolodott el az extrém zene és zenekarosdi ilyen jellegű megnyilvánulásától és el is hagyta a színteret. Persze ettől a zenei önkifejezés igénye nem szűnt meg, nem is szűnhetett egy olyan zenészben, aki olyan értékekkel, zenei beállítottsággal és motiváltsággal rendelkezik, mint Ő. Ettől függetlenülk a sztori idővonalát tekintve igen sok év telt el, mire önálló testet öltött az első Astru kiadvány, de nézzük, hogy milyen ösvényt kezdett el kitaposni az In The Mirror.
Első egy-két hallgatás gyakorlatilag annyira volt elég, hogy szokjam a hangulatot, szokjam azt a feketeséget, groteszkséget és kifordultságot amit a lemez képvisel. Persze alapvetően a Black Metal felől érdemes közelíteni az albumhoz, ettől függetlenül ez még nagyon kevés ahhoz, amit az Astru képvisel. Ahogy Astru megfogalmazta, ez a lemez egyfajta zenei leképeződése a benső sötétségének, a személyes káoszának és az embergyűlöletének. A tökéletesen érthető és majdhogynem egészséges művészi reflexió a jelenlegi külvilágunkra egyfajta zenei kísérlettel és önkereséssel párosult, ami összességében kiadta azt az ocsmány fekete szörnyeteget, amit az In The Mirror képvisel. Alapvetően a lemezt a zenei dekonstruktivizmus, és a disszonancia határozza meg, ahol a tört szerkezetek, az indirekt váltások és a tudatosan nyugtalanító hangulatok folyamatosan feszültség alatt tartják a hallgatót és egyfajta kényelmetlen, folyamatosan erősödő gyűlölet-érzetet váltanak ki. Zeneileg egyetlen párhuzam jut eszembe, mégpedig a Mayhem – Esoteric Warfare lemeze, ami nagyon hasonló eszközökkel teremti meg a sajátos hangulatát. Ezzel az alapvető célját a lemez teljes mértékben eléri. Kiüresedettség, kiábrándultság, gyűlölet, magány és harag árad minden percéből anélkül, hogy a zene adta lehetőségekkel romantikussá, szórakoztatóvá tenné ezt a fájdalmas folyamatot.
Bár a vokál leginkább egy torzzá deformált űrbéli sikolyhoz hasonlatos, ami a szöveg érthetőségét gyakorlatilag megsemmisíti, mégis a zene elválaszthatatlan és szerves része a mondanivaló is, aminek leglényegét Astru ekképpen fogalmazta meg: „…nagy általánosságban azokról a személyes érzésekről szólnak, amit egy Isteniességet kereső elme érez egy teljesen Istentelenné vált világban. Természetesen nem keresztényi értelemben.” Ezeket a sorokat olvasva számomra egy olyan őszinte felvállalás és tisztánlátás rajzolódik ki, amit nagyon sokunk csak keres, vagy csak magában mer titokban kimondani. Mert bizony keressük mindannyian ezt az „Istenséget”, ezt a magasabb rendet és abszolút ideákat. Még azok is akik a keresztényi – világi megnyilvánulását ennek az Istenségnek különböző módokon és formákban tagadják meg, hozzáteszem, jogosan és érthető okok miatt. Nagyon nehéz ezzel a hiánnyal szembesülni, azzal a káosszal és apokalipszissel szembenézni, amit csak az lát meg teljes valójában, aki eljut erre a szintre. Aki ki meri mondani a hiányt. Aki meg meri élni a hiányt és tudatosan megfogalmazni az érzelmeit. Ebben a formában az In The Mirror egyfajta önvallomás, talán lelki terápia, öngyógyítás is egyben.
Zeneileg ezen a ponton és vonal mentén tudok elérni oda, ahol képes vagyok egyfajta kritikát is megfogalmazni az In The Mirrorral kapcsolatban, hiszen Astru tökéletesen leírta mit akart és milyen eszközökkel létrehozni. Az In The Mirror pedig tökéletesen képviseli ezt a káoszt, gyűlöletet és feketeséget ami Astruban van. Azonban minden hallgatással úgy érzem, hogy bár teljes valójában feltárul Astru sötét oldala a zenén keresztül, mégis csak és kizárólag Őt látom benne. Nehéz ezt megfogalmazni és érthetően átadni. Egyrészt ott van a szándék, hogy minél őszintébben és minél teljesebben jelenítse meg a saját belső hiányát és frusztrációit a világgal szemben, és ez meg is történik, de csak ennyi, és itt meg is áll a folyamat. Nem akar ennél többet, amit egyfelől megértek, másfelől némi hiányérzet is kialakul emiatt bennem, hiszen magát Astrut kristálytisztán látom, azonban magamat nem. Pedig szeretném egy kicsit magamat is belelátni, szeretnék egy csöppet azonosulni és feloldódni. Úgy gondolom, hogy valahol a totális zenei dekonstruktivizmus környékén lehet ezt a kapcsolódási pontot megtalálni, hiszen ha csak egy hajszállal több kapaszkodó lenne a zenei részben, ha egy hajszállal kontrolláltabb lenne a gyűlöletkitörés és káosz megfogalmazása, akkor talán ez is megvalósulna. Ettől Astru nem lenne hiteltelenebb, a zenéje nem válna mainstreammé, ugyan annak a szűk körnek szólna, azonban talán akkor nem csak nekik, hanem róluk is szólna. Én úgy érzem, hogy az Astru el fog jutni erre a szintre, ami talán a zenei útkeresés és önmeghatározás után egy magabiztos alapokról (Az In The Mirror bizony az!) a következő lépés lehet. Remélem, hogy részese lehetek majd ennek a következő lépésnek is!
A teljes egészében „csináld magad” módszerrel összeállított papírtokos kiadvány, a fekete-fehér kis booklettel minden otthoncsináltsága mellett is egy nagyon igényes és a célt tökéletesen szolgáló kiadvány. Egyfajta spirituális utazás ami a zenéhez áll a legközelebb. Aki értett egy szót is abból, amit itt az album hatására összehordtam, az ne habozzon utána járni és megismerkedni az In The Mirrorral!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.