A finnek egy időben brutál megszaladtak metal terén, ömlöttek a bandák és a nagylemezek tőlük. Valószínűleg trendet kaptak el és ezt ki is használták a kiadók, managerek. Aztán ez szépen elhalt, mint ahogy elültek azok a zenei trendek is amik évekre meghatározó tényezővé tették metal zene fronton a finneket. A Caskets Open bizony egyik ilyen fancy-pancy stílusnak sem a képviselője. Nem fog tündökölni és csillogni-villogni. Mert ez egy mocsok! Egy fekete verem tele sárral és ürülékkel.
A Caskets Open egy olyan mélyfekete mocsár, amibe megdögleni járnak az élők. Az alapvetően korai – a Black Sabbath-al is azonosítható – ős doomból felépített fundamentumra a banda három zenésze egy olyan méltóságosan menetelő gyászleplet húzott, ami még a doomon belül is ritka erővel képes megjeleníteni a teljes magányt és a teljes kifordultságot. A bő hatvan perces lemez tökéletesen ötvözi a Reverend Bizarre és Spiritus Mortis által lefektetett lassú kínhalált az agresszív dühkitörésekkel, ami a totális agóniát egy sarokba szorított és félholt vadállat kétségbe esett utolsó marásának veszélyességével vértezi fel. A morózus hegyomlásokhoz hasonlatos tételek képesek szép lassan kiszorítani a szuszt a hallgatóból, ahol a kegyelemdöfést a Mayhem jellegű mocskos HC durvulatok adják meg. Bár furcsának hathat a tisztán HC-s elemek feltűnése ebben a közegben, mégis hallgatva egy olyan organikusság figyelhető meg a két tempóban és energiaszinten ellenpólust képviselő zenei megoldás között, ami meglepően jól működik. A Reverend Bizarre párhuzamot Timo Ketola tiszta éneke is erősíti, ami sokszor megtévesztő mása Albert Witchfinderének, de csak is a tisztán doomos megoldásoknál, egyébként Ketola sokkal szélesebb spektrumon szólal meg a legendás reverendásnál. Nem egyszer acsarkodik, károg, szűköl és rekeszt, majd hirtelen ismét tiszta énekre vált, ami a zenei kettősséggel tökéletesen párban áll és teremti meg azt a groteszk és kiüresedett miliőt, amit a teljes lemez képvisel.
Nem egyszerű eset a Caskets Open. Ténylegesen olyan, mint egy nyitva felejtett koporsó, amiből az elmúlás és a rothadás szaga árad. A lassan menetelő hangulat egyfajta groteszk gyászmenet, ahol a koporsót szakadt rongyokba bugyolált leprások hada ráncigálja, maguk is a sírba tartva. Megvan a maga helye a To Serve The Collapse-nek, annál is inkább, hogy a Reverend Bizarre által hátrahagyott űrt senki sem tudta betölteni nálam ezidáig. Szerencsére a Caskets Open nem Reverend Bizarre kópia, hanem zenei örökös, aki átemel, értéket őriz és saját arccal, elképzeléssel és határozott iránnyal rendelkezik.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.