Sajnos megcsúsztam ezzel az írással, karácsony előtt lett volna az igazi, mert bátran ajánlhattam volna a fa alá Steve Foglia második szóló lemezét, ami a Steve In Wonderland címre hallgat. Gondolj csak bele! Ha van olyan ismerősöd, aki szereti a rockzenét, főként a hard rockot és klasszikus vonalat, mindemellett rettentően utálod és megveted az illetőt, akkor neki tökéletes lett volna ez a kiadvány. Megmutathattátok volna neten, milyen legendák adták a nevüket a kiadványhoz, milyen kapcsolatok állnak mögötte és magatokban felszabadíthatnátok a rosszindulat által keltett összes boldogsághormont, mert ami a nevek és miegymás után az ember markában marad, az bizony a nagy nulla. Kezdjük azzal, hogy Steve dobos (2007 óta a Jennifer Scream oszlopos tagja), méghozzá hazájában elismert, de az örök előzenekar élvonalhoz tartozik, én meg még nem hallottam igazán jó dobos szóló lemezt. Gitárost is ritkán…mivel a teljes zenekar, vagy egy emberes produkciók lelkes híve vagyok. A külföldi sajtókban gyakran dobálóznak
olyan nevekkel vele kapcsolatban, mint a Marillion, Malmsteen, Glenn Hughes stb., de ettől függetlenül ez egy végtelenül unalmas, sablonokból álló lemez, aminek igazából a háttérzene funkciót tudjuk szánni miközben hímezni tanulunk (ha akarunk ilyet egyáltalán). A borító röhej, a vékonyka kis papírlap, amin megkaptam, szintén. Szegény lemeznek az sem segített a megítélésében, hogy bár érintetlen formában kaptam, a harmadik platformon tudtam csak lejátszani, mert valami gyenge lemezre van égetve a dolog.
Az első dalban a meglehetősen mélyre süllyedt Blaze Bayley (ex-Iron Maiden) segíti ki Steve urat dalnoki képességeivel, később aztán Johnny Idol borzolja az idegeinket kimunkált, de teljesen jellegtelen énekhangjával. Igazság szerint a mélypontot a női ének megjelenése okozza, mert amit Francesca Foglia (talán valami munkanélküli rokon lehetett) művel ezekben a dalokban, azzal bárkivel aláírathatnak egy beismerő vallomást egy tömeggyilkosságról. Mindehhez nélkülözhetetlen aláfestést nyújt Edoardo Tavani Micimackó bárgyúságával vetekedő billentyűs tevékenysége és a vendég gitárosok klisétengerei, tufa egyszerűségű szólói, riffjei. Mindeközben valahol a háttérben megbújik azért a hard rock, szóval a pórul járt ismerősnek bármikor bizonygathatjuk a lemez dögösségét, keménységét, hadd hallgassa csak ezt a mesterművet rongyossá, vagy amíg a lemez minősége megengedi. 11 dal található Steve második szóló lemezén (az első Revenge címmel jelent meg, de több energiát nem fektettem bele esetleges felkutatásába, megismerésébe), 53 percben adagolva a cukorral bélelt, adrenalin felirattal ellátott lufit, amit csak a legelvetemültebb hard rockereknek tudnék „ajánlani”. A lemezen szerepel egy feldolgozás dal is, a We’re An American Band, ami eredetileg a Grand Funk Railroad szerzeménye volt még a 70-es évek elején. A kiadvány legjobb dala egyébként a záró, Eternal Last Day, amihez videó is készült a nagyérdemű részére.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.