A One Step Beyond az Ausztrália-béli Adelaide-ben székel. Nem ma kezdték az ipart, hisz 1997-ben alakultak. Ennek ellenére a tavaly megjelent The Music of Chance csupán a harmadik nagylemezük. Facebook oldalukon a nagyon tág „metal” halmazba sorolják magukat, míg a Fém Enciklopédia az experimentális death metal skatulyába helyezi őket.
Friss korongjukat a Metal Scrap gondozza, és a kiadó bandcamp oldalán meg lehet hallgatni 3 dalt az albumról. A kedvcsináló szöveg szerint a Napalm Death, Macabre, Mr. Bungle, Enslaved zenekarok kedvelői számára ajánlott a One Step Beyond munkássága. Én az első két említett bandát nem ismerem, de a Patton-féle kattant bagázs és a norvég prog. black alakulat muzsikáját komálom! Szóval úgy döntöttem teszek egy próbát az ausztrálok friss művével. A külcsín mindenesetre rendben van, a borító nem hordozza magán a műfaj kliséit, de gyanítom, hogy kicsit rájátszik arra a tényre, hogy egy szép nővel, vagy egy pár csupasz cicivel szinte mindent el lehet adni… Mondjuk én úgy vagyok ezzel, hogy inkább formás mellek nézzenek velem farkasszemet, mint kiontott belek, széttrancsírozott koponyák, vagy egyéb véres nyalánkságok.
A bookletben lévő grafikák is tetszetősek, de ha valaki arra számít, hogy a meztelen néni egyéb testrészeit is meg lehet tekinteni a belső lapokon, azt le kell lombozzam, ugyanis (sajnos) nem ez a helyzet. Persze ezúttal is a zene a fontos, a csomagolás csak ráadás!
Atmoszférikus, finom gitárpengetésekkel nyit az intro funkciót betöltő Hour of the Wolf. Aztán ez a könnyed megszólalás rögtön tovatűnik, amint berobban a címadó nóta. Gyors tempó, „dühös Mikiegér” szerű vokál, majd másfél perc után egy éles váltás. Hirtelen metalból reggae funkcióra kapcsolnak. Aztán persze visszatérnek a zúzáshoz. És ez a recept a további szerzeményekre is jellemző. Azaz a fémes alapok mellett rendre felbukkan valami oda nem illő betét. Egy kis rasztafári mjúzik, némi funk, pici elektrotuning, stb. Tehát eklektikusnak is mondható a srácok zenéje. Tuti, hogy a Primus is nagy hatással lehetett rájuk, mert a formáció agya, Matt Spencer (basszusgitár, gitár, ének) gyakran játszik Les Claypool-ra emlékeztető témákat. Mellette Justin Wood hallatja még hangját, a dobokért, loopokért pedig Conny Pettersson a felelős. Matt bőgője gyakorlatilag szólóhangszerré lép elő, a Hand That’s Dealt végén elhelyezett kiállás is bejövős! Zeneileg nem tudok belekötni a bő háromnegyed órás anyagba, mert igazán színes, változatos számok sorakoznak a korongon. Viszont ének-ügyileg már nem olyan rózsás a helyzet. Az extrém vokál dominál, a szó eredeti értelmében vett éneklést nem hallani. Néha akad 1-1 rövid, dallamos vokál szerűség, de nagyon elenyésző számban. Tehát e téren jóval le vannak maradva egy Mr. Bungle, vagy egy Enslaved-hez képest. Ráadásul nekem a „hörgésmorgáskárogás” sem elég karakteres. A hangzással sem voltam kibékülve, de aztán megszoktam ezt az enyhén tompa megszólalást. Ami amúgy arányos és elég dinamikus, szóval alapvetően okés.
Egy biztos, nem egy átlagos, futószalagon gyártott, az aktuális trendeket követő korongot tett le az asztalra a One Step Beyond. Egyes kritikusok a mestermű jelzővel dobálóznak a The Music of Chance-szel kapcsolatban. Én nem ragadtatnám magam ilyen nagy szavakra, de összességében erős alkotás ez, amit leginkább a szokványostól eltérő zenéket kutató/hallgató arcoknak merek ajánlani. Nekik viszont nagyon! Mások ellenben csak óvatosan közelítsenek a cucchoz! 🙂
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.