Amikor a promók között szemezgettem, gondolkodás nélkül vállaltam el az Aeon Patronist nevű francia brigád bemutatkozó lemezét, méghozzá azért, mert azonnal megfogott a borítójával. Épp arra gondoltam, jó lenne bevállalni valami minőségi dögvészt és a nem kevés szőrzettel ellátott borító, valamint a sötét, kiszámíthatatlan helyekre vezető ösvény meggyőzött, hogy vágjak neki az ismeretlen banda megismerésének, megismertetésének. Persze, aki az underground világában kalauzolgatja a jónépet, annak mindenre fel kell készülnie, így amikor kézhez kaptam a saját bejáratú lemezemet, már csak némi káröröm maradt bennem a borítóval kapcsolatban, méghozzá az, hogy az enyémnél is van selejtesebb nyomtató a világon. Szerencsére a vékony, felismerhetetlen képet ábrázoló nyomtatópapírba rejtett lemez már sokkal jobban megfelelt az elvárásaimnak, mivel a 2012-ben alakult, kezdetben csak stúdióbarátságként indult zenekar egy remek anyaggal ajándékozta meg a világot. A játék neve technikás/progresszív death metal Aeon Patronist ízzel, amihez nem sok hasonlót hallottam még. Egyedül az izraeli Melechesh korai lemezei adhatnak kapaszkodót a francia trió produkciójához, ami a keleties hangszerek szíves használatában ki is merül. Témavilágban pedig nagyobb lelkesedést mutatnak a mindennapi gyötrelmek és a halál irányába, mint a keleti hitvilág és mítoszok földje iránt. A lemezen 7 dal kapott helyet, melyek fokozatosan egyre hosszabb lélegzetvételűek és mondhatni összetettebbek is, de nem olyan szinten, hogy megüljék az ember gyomrát. Vokálként a még érthető kategóriába sorolható hörgést, időnként magasabb sikolyokat használják, a témákkal és a tempókkal pedig remek módon tartják fent az érdeklődésünket.
A nyitó Reborn Through the Blinding Fire röviden bevezet minket a lemez karcos, de bőven élvezhető és szerethető hangzásvilágába, majd szélvész tempóban kaparja ki az arcunkat a koponyánkból, hogy abban a Piercing the Veil of the Lost már füleinket karfának használva, fotelben terpeszkedhessen. Ez a dal már jóval összetettebb a nyitásnál, de szó sincs még magamutogató hangszeres önkielégítésről ez esetben, sőt a lassulások miatt néhol igazi régisulis death üti fel itt a fejét. Abszolút kiemelkedik az amúgy sem gyenge mezőnyből a harmadikként felcsendülő The Hall of the Two Truths, ami keleties, könnyed bevezetőjével, riffekből szerteágazó szerkezetével még könnyebben emészthető, mint az elődje, mondhatni már-már slágeres a maga módján. A címadó egészen a nyitó brutalitásig kanyarodik vissza, kegyetlen, igazi headbangelős death metal, sejtelmes szinti hangokkal megtámogatva, amik valahonnan távolról, talán a borító ösvényén túlról szólnak. A kézzel fogható komplexitásig, technikázásig sem kell bevásárlóközpontba menniük, ezt a közel 9 perces Higher Spheres of Thought bizonyítja legjobban a hallgatóknak. Skizofrén szólóival ez vált a második kedvenccé a lemezen. Érdekes hangszereléssel és szerkezettel bír a szintén hosszú The Mad Poet is, ami azért kevésbé felkavaró, nyugodtabb tempókkal operál, de csak hogy rápihentessen a záró elmebajra, az In a Dying Gardenre.
Igazán erős bemutatkozás korlátozott keretei, amatőrnek tűnő külleme ellenére erőszakos kis féreg, valódi energiabomba a Through the Paths of Delusion, amit nemcsak a technikázós, de a régisulis death rajongóknak is merek ajánlani.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.