Negură Bunget
Tău

(Prophecy Productions • 2015)

farrrkas

2015. március 17.

0

Pontszám

9

Szinte hihetetlen, hogy a Negură Bunget kapcsán már egy húsz éves zenekarról beszélünk. A nyers black metal kohójában munkálkodó Negru-ék már a Zîrnindu-să lemezen is megpróbáltak valami olyat létrehozni, amely szülőhazájukhoz köthető, és éppen ezért egyedi. Habár zeneileg akkor még szerényebb teljesítményt nyújtottak, az egyéniség szikrái már akkor szemet szúrtak a (nem csak) romániai black metalosok körében.

Negru-ék megmaradása a kilencvenes években, amikor sorra jelentek meg a black metal mesterművek, nagyban annak köszönhető, hogy saját ősi múltjukat kívánták feltárni, és olyasmiről regéltek, ami autentikussá tette őket. Ahogy telt az idő, egyre mélyebb érzéseket fogalmaztak meg, egyre jobban kialakult az Erdélyhez fűződő kapocs és annak spiritualitása, lemezről lemezre fejlődött a zenei tartalom is, és a zenekar szép lassan kitaposta a saját útját. Ma már azokon a dalokon is érezni a Negură védjegyét, amelyeket nem a black metal katlanjában kovácsoltak, hiszen egy magától értetődő természetes folyamat során egyre rugalmasabban kezdték kezelni a stílus határait.

Az ősi hangszerek, a népies dallamok olyan egyértelműen folytak egybe a fekete fém hangulatos, sűrű lávafolyamával, hogy az éjsötét erdők érintetlen szépsége egyre elevenebbé és csalogatóbbá vált. Volt azonban némi aggodalom, hogy Hupogrammos és Sol Faur távozása után mire lehet majd számítani a Negru vezette folytatástól. Végül a 2010-es megújult csapat a Vîrstele Pamîntului-jal nemhogy minden ráncot kisimított, de egy hatalmas spirituális töltettel, egyedi aurával rendelkező, szinte lüktető mélységeket érintő albummal bizonyított, amelyben a különféle hangszerek még nagyobb teret kaptak. Az újabb állomásra eljutott zenekar kapcsán azt éreztem, hogy pontosan tudják, mit, hogyan kell változtatni, hogy még véletlenül se essenek az önismétlés hibájába. Ez a változás alighanem mentes minden erőlködéstől, ez a személyes és zenei fejlődés belülről fakadó természetes megnyilvánulása.

Az Erdély-trilógia első részeként kezelendő Tău lemez egy újabb lépés előre, ismét új tagokat felsorakoztatva, köztük olyan vendégzenészekkel, mint Rune Eriksen (ex-Mayhem) vagy Sakis Tolis (Rotting Christ). Ez azt sugallja, hogy Negru mindent a saját elképzelései megvalósításának érdekében tesz, a zenei kohéziót és koncepcióit helyezve előtérbe, a zenekaron belüli tartós kapocs létrehozásával szemben. De lássuk, milyen kincseket tartogat a Tău címmel ellátott gyönyörű természeti jelenség (a „tău” szó kis hegyi tavat, tengerszemet jelent).

Ahogy azt már korábban is olvashattuk, ez a lemez Erdély tájainak megannyi szépségét, konkrét helyeit, varázslatos és megfoghatatlan hangulatát hívatott zenébe foglalni, míg a következő epizódok magára az emberre, szokásaira és spirituális létére lesznek kiélezve. A Nyugati Kárpátok olyan páratlan örökségei elevenednek meg ezekben a sokszor vizuális élményt nyújtó dalokban, mint például a Pokol tüze jégbarlang (Focul Viu) vagy a Galbina vízkitörés (Izbucul Galbenei). A zseniális OM lemez sötétségét ezekben a dalokban ne keressük, de még a legutóbbi Vîrstele Pămîntului szerzeményeihez képest is rendkívül közérthető és direkt ez a lemez. Itt a Negură Bunget-re jellemző sűrű zenei folyamot felváltja egyfajta kitárulkozás, szokatlanul nyílt érzelemkinyilvánítás, amely eddig nem használt ösvényekre taposva segíti elő a dalok befogadását.

A tízperces Nămetenie kezdetével magunk mögött hagyjuk a felszínes világ pénzben mért értékeit és igéző, nyugodt, de hatalmassága okán félelmetes tájak földjére lépünk. A dal lágyan csordogál komor hangulatában, ahol néha ijesztő hangok, máskor szép, fogós énekdallamok hívják fel magukra a figyelmet. Az Izbucul Galbenei egy keményebb, gitárcentrikusabb darab, talán nem sok újdonságot tárva elénk, de jó riffekkel, nagyszerű énektémákkal ellátva. A folyamatos fejlődés velejárója az is, hogy a tiszta ének még több teret kapott a kibontakozásra, aminek én nagyon örülök, hiszen remek dallamokat találni minden szerzeményben. Példának kiemelném a La Hotaru Cu Cinci Culmi című folkosabb megközelítéssel írt darabját, ahol tölgyek hegyes ágairól, völgyek, dombok között csobogó forrásokról zeng az ének.

Bizonyos sorok hallatán nyilvánvaló, hogy itt maga a természet és a hagyományt tisztelő, igaz értékeket szívén hordozó ember belső hangjai szólalnak meg. Ez mindazokhoz szól, akik már tapasztalták az erdők-hegyek közötti elcsendesedés okozta megvilágosodás lúdbőrös érzését. Különösen igaz ez a Curgerea Muntelui szerzeményre, ahol már szinte az erdők fölé emelkedve sodródunk érintetlen tájak felett, amely a szürkülettel járó borzongást is magán viseli. Árnyak, álmok, félelmek fogalmazódnak meg a felsorolásszerű sorokban, és utunk szakadékok, sziklák, és vizek között vezet. A legtöbben valószínűleg az Împodobeala Timpului daltól néznek majd nagyot (ebben a dalban segédkezett Rune Eriksen) a túlságosan egyértelmű és direkten megfogalmazott folk jellege miatt. Én ezt a dalt az ember természetben eltöltött hosszú barangolása utáni megérkezésként értelmezem, méghozzá egy olyan helyre, ahol találkozik az Isten háta mögött élő, értékeit hűen őrző ember hagyományaival. Ez a dal e tradíciók ünnepeként is felfogható.

Nem hagyhatom szó nélkül, hogy szerepelnek olyan megoldások is egyes dalokban, amelyekkel tizenakárhány hallgatás után sem tudok százszázalékosan megbarátkozni. Ilyen például a Tarîm Vîlhovnicesc előtérbe helyezett, átlagos minőségű szimfonikus billentyűfutamai. De még abban a dalban is találok igazán szerethető harmóniákat, ahogyan a Picur Viu Foc-ban is, annak ellenére, hogy zeneileg hallhattunk már izgalmasabbat is ettől a csapattól. Rossznak azonban egyik dalt sem nevezném. Ki kell viszont térnem a lemezt záró, a természet hangjaival kezdődő Schimnicește tételre, ahol olyan szívbemarkoló énekdallamok jajdulnak fel, hogy az az érzésem, egyenesen a csontomban vetik el magjaikat, hogy onnan ágazzanak szerteszéjjel, kitöltve belsőm teljes egészét.

Az az igazság, hogy Erdély gyönyörű tájainál tökéletesebb koncepciót el sem tudnék képzelni egy Negură Bunget lemezhez, és azt is kétlem, hogy e csodálatos helyek hangulatát ennél hitelesebben elő lehet adni, de az egy-két halványabb pillanat miatt kénytelen vagyok levonni egy pontot. A Tău lemez ismertetőjét hadd zárjam a Folyó szeli ketté című film utolsó szavaival: „A vizek töltik be lelkemet.”