Homályos, sivár ösvényeken bolyongó, riadt lelkeket láttam, akik kínlódva sikoltották a világba nyugtalanságuk okát, létezésük bánatát. Számukra nincs megváltás, semmi sem enyhítheti szenvedéseiket. Feloldozásra csak egyféleképpen számíthatnak: ha rövid időre hangokká válhatnak egy kopott gitár húrjain. Ilyenkor a Bukottak is megpihenhetnek egy kis időre, néhány pillanatra megenyhülhet a kárhozat össze fájdalma. Nekünk tanulságul, számukra pedig menedékül szolgál, amíg zeneként létezhetnek. Ilyen elátkozott lelkek nászából fogant akkordokból áll a Poisoned By Life muzsikája is, amelyet hallgatva egy igen mély és sötét kút fenekére vezet az utunk. A kút aknája pedig könnyen lehet, hogy a saját lelkünk mélyén van…
Szép, félelmetes, szomorú, ám egyben fenséges: igazi doom metal zenével van dolgunk. A dallamok olyanok, mint az elhaló istenhozzád haldokló szüleink ajkán: amikor először – és egyben utoljára – halljuk, könnybe lábad a szemünk, utána mégis mindent megtennénk, bárcsak újra hallhatnánk. Csak még egyszer utoljára. Ezzel a koronggal ellentétben a Vég pont az egyszeri visszafordíthatatlansága miatt lesz azzá, ami. Szerencsére az album dallamait bármikor újrajátszhatjuk, csak mi vagyunk ilyen páratlanok és törékenyek, megismételhetetlenségünkben. A Véget soha nem ismerhetjük meg teljes valójában, de ezt, a neki dedikált albumot, szerencsére igen.
A bukott angyalokat három muzsikus gyúrta emberi fül számára is értelmezhető nótafüzérré. A csapat mindössze egy éve létezik, de véleményem szerint ügyesen elsajátítottak minden okkult tudományt, amire szükségük lehet.
A lemez borítóján az emberiség egyik legősibb szimbóluma látható: a tűz. Nem mondanám, hogy túl érdekfeszítőre sikeredett ez az artwork, de ahogy Aladdin lámpásánál, most is az számít, ami belül van. Négy gyötrelemmel teli nóta, és egy rövidke átvezető, mindössze harminchat percben, nehogy a hallgató besokalljon, mert bizony tömény hallgatnivaló ez. A vontatott, évtizedes terheket hurcoló riffekre Vincent Wisehoon gitáros/énekes sokszor már-már túlvilági vokálja válaszol, az összhatás pedig zord, mint egy vihar tépte fűzfa a folyó partján. A ritmusszekció is masszívan alapoz ehhez a hádeszi varietéhez: Glendon Allen dobos, és Sarah Schuster basszeros játékára sem szólhatunk egy rossz szót sem. Annak kifejezetten örülök, hogy nincs semmi túlbonyolítva, mindenki ösztönösen teszi dolgát, tudja hol a helye a nagy egészben. Olyan bandanevek villannak át az agyamon hallgatás közben, mint a My Dying Bride, a Candlemass, vagy a Morning Beloveth, és szerintem a Poisoned By Life egészen felnőtt az említett zenekarok örökségéhez. Talán a hangzáson lehetett volna erősíteni, de azt hiszem ez másodlagos, mindaddig, míg az Üzenet átjön. Mindenképpen használjatok fülhallgatót az album megismeréséhez, én is így tettem.
Sokan mondták már: ahhoz, hogy megértsük, hogy megbecsülhessük a Fényt, ismernünk kell a Sötétség összes arcát. A Poisoned By Life 2014-es lemeze úgy hiszem, alkalmas lehet egy kis spirituális méregtelenítésre, ledob a mélybe, de mégis megtisztít minket, minden ránk tapadt salaktól. Egy őszinte, és valódi tartalommal bíró korong lett a The End, még ha nem is beszélhetünk feltétlenül klasszikusról, igazi kapu ez a Pusztulatba, amelyen véleményem szerint, minden doom metal fannak legalább egyszer érdemes átkelnie.
<a href=”http://poisonedbylife.bandcamp.com/album/the-end”>The End by Poisoned By Life</a>
