A D.Hate egy 2010 óta létező ukrán banda. Nem sokat tököltek demók, vagy EP-k készítésével, 2011-ben rögtön nagylemezzel jelentkeztek, Game with Ghosts címmel. Aztán kicsit visszavettek a tempóból, ami az albumkészítést illeti, hisz a folytatás csak pár hete érkezett meg. Valószínűleg az is közrejátszott a négy éves lemezmentes időszak létrejöttében, hogy közben történtek tagcserék. Az egyik ráadásul a frontemberi poszton. Bár nem ismerem a debüt korongjukat, csupán egy dalt hallgattam meg róla a legnépszerűbb videómegosztón, de az alapján úgy vélem, hogy jót tett nekik az énekescsere. Mert az előző pacsirta egyhangú hörgése számomra rövid távon is unalmasnak tűnt. Az új dalnok, Maxim Moyseenko sem igazán lép túl az extrém vokalizálás adta kereteken, viszont jóval több hangszínt, stílust alkalmaz elődjénél. Teszi mindezt egy-egy nótán belül is, tehát nem az a szitu, hogy dalonként váltogatja az eszköztárát, hanem minden szerzeményt próbál színesen elővezetni. Bizonyos szempontból Csihar Attila neve is felmerül a srác próbálkozásai kapcsán, de azért csihari szélsőségekre nem kell számítani tőle. A Metal Archives a thrash/groove metal címke alá sorolja a bandát, ők magukat pedig death metal/groove jelzővel illetik. Tehát a közös nevező a grúv! 🙂
A szűk 40 perces lemezt a klipesített Superman nyitja. Már itt fölvonultat többféle vokálstílust Maximunk. A Dez Fafara féle témákon keresztül a suttogáson át, a vágóhíd-fílingig terjed a skála. A Coal Chamber/Devildriver főnökre jellemző megoldások a későbbiekben is visszaköszönnek, és disznólkodásban (röfögés, visítás) is lesz még részünk. A District Hate kezdése kiváló példa arra, hogy mi is az a groove. Hát az, ami a nóta elején hallható!
A bőgős játéka sokat tesz hozzá a dalokhoz, ő is váltogatja a pengetési stílusokat, ha a helyzet úgy kívánja, akkor tappingel, vagy épp slap technikát alkalmaz. A számok alapvetően gyorsak, bár nem szuperszonikus sebességűek. Természetesen akadnak jól megtördelt témák, tempó-és ritmusváltások. Sőt, itt-ott még hangulatiak is!
Néha már-már azt hihetnénk, hogy „na most jön egy kis dallamos/tiszta ének”. De aztán mégsem. Pedig 100%-ig biztos vagyok benne, hogy az is menne a srácnak. Valószínűnek tartom, hogy Csihar munkásságát ismeri ez a Maxim fiú! Szinte az összes tételbe belecsempészett 1-1, a mi Attilánkra emlékeztető megoldást. Kiemelkedő pillanatokban sincs hiány, a Gentle War vége felé elhelyezett gitárszóló például kiváló. Az azt követő Provocation kezdése pedig letaglózó. Hogy gyomroz már az előtérbe törő basszusgitár! Aztán még üveghangos bűvészkedést is hallani. Egyértelmű, hogy nem béna zenészek alkotják a D.Hate-et. A záró Cobra közepe táján hallható basszuskiállás, majd az anyanyelven, suttogva előadott sorok, és a gitárszóló, illetve a dal zárása kimondottan szépnek nevezhető. Igazán semmibe se tudok belekötni a L.I.F.E. albummal kapcsolatban. A külcsín is rendben van. Sötét, apokaliptikus hangulatot árasztanak a digipak formátumú kiadványon szereplő grafikák, amik passzolnak a nem éppen vidám muzsikához.
Összességében mégsem tudok teljes mértékben lelkesedni az anyagért. Azok mindenesetre tehetnek egy próbát a lemezzel, akik szeretik a beteg, hibbant vokalizálást és a húzós, de néha agyasba, technikásba váltó zenéket!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.