25 Years of Death Metal. Ezzel a címmel jött ki a francia ghUSA két CD-s válogatáslemeze. Egy 1989 óta aktív banda esetében jogosan feltételezhetnénk, hogy van miből válogatni, hisz jó pár nagylemez és egyéb kiadvány kerülhetett ki az évek alatt a csapat műhelyéből. Nos, itt más a szitu, lévén a ghUSA a negyed évszázad alatt kemény egy, azaz 1 darab nagylemezt jelentetett meg. Meg két demót. Plusz egy hivatalosan forgalomba nem kerültet. Akárhogy is nézzük, ez édes kevés. Így gyakorlatilag a válogatáslemez tartalmazza a zenekar eddigi összes szerzeményét. Igaz, az egyes discen a friss, Come Sweet Death című EP foglal helyet. Öt dalt tartalmaz, melyek közül három feldolgozás, tehát csupán kettő a saját nóta. A kettes korongon található az egyetlen nagylemezük, plusz egyéb, innen-onnan előszedett dalocska.
A borító számomra roppant ijesztő. De hogyan is reagálhatna egy magamfajta zeneiskolai könyvtáros egy olyan kép láttán, ahol lángoló kottalapok hullnak az égből. Persze megértem én, hogy a ghUSA által játszott old school death metalhoz nem feltétlenül szükséges a kottaírás/olvasás képessége, de azért mégse kéne megégetni szegényeket! 🙂
A franciák egyébként a következő bandákat tartják példaképeiknek: Dismember, Grave, Entombed, Unleashed, Bloodbath, Entrails, Smothered, Death, Benediction, Massacra, Deserted Fear. Mivel egyiknek sem vagyok nagy ismerője (a Death progosabb lemezeit azért vágom!), így nem biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember ezen ismertető megírására, de azért megpróbálok 1-2 értelmes(nek tűnő) gondolatot idebiggyeszteni!
Kezdem a tényekkel. Az egyes lemez szűk 20, míg a kettes számú 66 perces. Mivel a második CD több kiadványból szemezget, így a hangzása is változó. Máshogy szól a korong gerincét képező, 2006-os Letter to My Son’ (s) és a többi nóta. A CD hátlapján található infók szerint a RU486 és a The Warrior a 2002-es EP-ről valók. Az utolsó track pedig egy közel 19 perces, 1994-es keltezésű promokazetta anyaga. Amin könnyen észrevehető az alapsistergés.
A két CD együtt majdnem másfél órás, szóval egyben legyűrni nem egyszerű. Legalábbis számomra. A death metalhoz szokott füleknek talán meg se kottyan egy ekkora dózis…
De haladjunk sorjában!
Disc1: Dismember feldolgival nyitnak a Casket Garden képében. Életemben nem hallottam még egy Dismember nótát sem, bár a nevükkel természetesen már találkoztam. Meg azt is vágom, hogy alapnak számítanak halálmetal berkekben. A ghUSA-féle adaptáció teljesen rendben van, én jobban tudom értékelni ezt a súlyos középtempón őrlő death metalt a szélvész tempóban süvítőnél. A No God for the Living már saját kútfőből származik, alapvetően gyors, de néha kicsit belassul. Rosszat erre se tudok mondani! A közepe táján elhelyezett ritmusváltás speciel nagyon tetszik! Aztán folytatódik a sorminta, hisz újabb átdolgozás következik, ezúttal egy Entombed szösszenet borzolja a kedélyeket. Égő, de őket se ismerem. Mindenesetre a Blessed Be sem nevezhető egydimenziósnak, akadnak benne jófajta váltások. A basszustémák ugyancsak kedvemre valók. Genocide. A másik friss ghUSA szám. Még jól elkülönülő refrén is található benne! Érzésem szerint a sok death metal brigádon túl a Slayer is hatással lehetett a franciákra. Bár lehet, hogy ezt csak azért gondolom, mert a nóta végén a „God Hates Us All” sort ordítja a vokalista…
Végezetül a Grave egyik dalát formálták saját képükre.
Disc2: Más hangzás, némileg másabb zene. Óvatosan közelítsen mindenki a kettes koronghoz, ugyanis a sound már-már fülsértő. A torzulásig túlvezérelték sajnos. De még így is kivehető a basszusgitár, ami nagyobb teret, komolyabb szerepet kapott anno a ghUSA-nál, mint az aktuális felvételen. Ezen senki se csodálkozzon, hisz a jelenlegi tagságból csupán az énekes/gitáros, L. Chuck D. számít őskövületnek, alapítónak. A többiek, így a bőgős is, 2014-ben csatlakoztak hozzá. Hogy korábban ki aprította a négyhúrost, arról nem szól a fáma. Bárki is volt, kevert technikákat használt. Több dalban is hallható slap játék. Néha pedig olyan érzésem van, mintha fretless basszusgitár szólna. A Nechama (The Jon’s Song) és a Ponctual Choice basszussávja önmagában is megér egy misét! Az utóbbi tétel akusztikus gitárral és anyanyelvű narrációval indít. Majd a hörgés is elég franciás…
Bár nehezen érthető a hörgicse, de úgy hallom több olyan nóta is akad az albumon, ahol végig franciául tolja Chuck.
A vokalizálás végig megmarad extrém berkeken belül, de azért nem teljesen egysíkú. De még így is meglepő (és kicsit mulatságos), amint a The Wind-ben felbukkan a női ének.
A dal amúgy a lemez legerősebbje, a főriffje kimondottan bejövős! Csak tudnám kitől/kiktől hallottam már korábban…
A Silence zárja a Letter to My Son’ (s) ciklust. A következő két szám hangzása rögtön nyilvánvalóvá teszi, hogy máshonnan lettek beemelve. Majd újabb soundváltás és jön a ’94-es promo kazetta, ömlesztve. Vagyis nincsenek elválasztva a dalok, hanem jönnek sorban egymás után, majd’ 19 percen keresztül. Keretes szerkezetet kapott a csokor, akusztikus gitáros/szintis intermezzo nyitja és zárja a demót.
Death metal fanatikusok számára talán érdekes lehet ez a kiadvány, én elvoltam vele, de nem mozgatott meg bennem semmit. Mint ahogy a legtöbb hasonszőrű muzsikában utazó csapat sem nekem zenél…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.