A Leprous 2011-es műve, a Bilateral zenei és hangulati sokszínűségével, egyedi megoldásaival kilóra megvett. Azóta is rendre előkerül az a lemez és ugyanúgy tudok lelkesedni érte, mint 4 éve. A 2013-as folytatás (Coal) viszont megjelenése idején nem nyerte el tetszésemet. Elődjéhez képest egydimenziósra sikeredett, eltűnt a csapat zenéjéből a játékosság. Ehelyett patikamérlegen kimért produkció benyomását keltette az anyag.
Csodálkoztam is rajta, hogy a Hangpróbán több kolléga az egekig magasztalta a „fekete gyémántot”. Persze a kezdeti negatív érzéseim ellenére a későbbiekben is rendre bepróbálkoztam a koronggal és idővel ráéreztem az ízére. Megszoktam, hogy Einar egyre gyakrabban veszi elő a „Múzsás” hangját és az erős, alapvetően sötét, szomorkás atmoszférát árasztó dalok is beértek. Ezzel együtt sem sikerült letaszítania trónjáról a Bilateral-t.
Viszont roppant kíváncsi voltam rá, hogy legközelebb merrefelé fog elmozdulni a norvég brigád. Mert az mindenképp mellettük szól, hogy nincs két egyforma lemezük! Az előzetes hírek (promószövegek) azt sulykolták, hogy a friss, The Congregation címre keresztelt opusz az eddigi legtechnikásabb, legérettebb albumuk lett.
Nos, ez akár igaz is lehet, én nem tudnám teljesen megerősíteni, se megcáfolni.
Egy dologban ellenben biztos vagyok: ismét sikerült újradefiniálniuk a Leprous-féle prog. metalt! Már a kedvcsinálóként nyilvánosságra hozott nóták (The Price és Rewind) alapján lehetett sejteni, hogy nem írták újra egyik korábbi lemezüket sem. Bizonyos szempontból valódi progressziót hajtottak végre a The Congregation-nel. Az történt ugyanis, hogy a friss alkotás a ritmusokat állítja főszerepbe. A legtöbb nóta olyan tört ritmusokra épül, melyekhez hasonlóak már a Coal egyes dalaiban megjelentek. Csak ott még mellékszereplői státuszban. Ha tört ritmusok, akkor sokaknak valószínűleg a djent ugrik be, de a Leprous nem ment át mesügébe, hisz más irányból, másabb technikával hajtja végre mutatványait. Viszont matekosabbak, mint valaha.
A The Price rögtön előáll a farbával, riffek helyett töredezettség, aztán Einar „áááázik” egy csöppet, majd ahogy elkezd ténylegesen énekelni úgy tűnik nem múlt el a Matthew Bellamy (Muse) párhuzam. Sőt, a lemez egészét nézve többször is kísértetiesen hasonló orgánumot, dallamvilágot használ. Egye fene, én jól elvagyok a Muse lemezekkel is. De visszatérve a kezdő nótára, a refrén valami bődületes, ahogy a háttérvokált megoldották benne az is tanítani való. A Third Law magasabb sebességre kapcsol, de ugyanazt a receptet követi, vagyis tört ritmusok uralják a terepet. A refrén azonban itt is az egekbe emel, Einar hangja pedig az egekig ér! Hatalmas énekes, na! 3:30-nál jön egy leállós, doborientált rész, ami kapcsán két hatásos film is beugrik (Birdman, Whiplash). Ha már dobok, a Leprous-hoz tavaly csatlakozott Baard Kolstad bemutatkozása igen erősre sikeredett! Élmény hallgatni változatos játékát. A Rewind szintén ismerős lehet sokak számára, dinamika szempontjából a lemez legváltozatosabb tétele. Ahogy néha a gitárok betolnak egy-egy röpke zsét… Nyami!
A végére teljesen bemorcosodik a dal, már-már black metal szerűséggé növi ki magát. Természetesen magán hordozza Ihsahn cimborájuk stílusát. Aki tudtommal ezúttal nem működik ténylegesen közre a lemezen, csupán az énekfelvételeket készítették nála.
10 pontos szerzemény a The Flood is, aminek nyitánya simán beillene Depeche Mode-nak. Solberg Úr is Gahan-stílusban dalolászik. Aztán az első refrén után egy olyan monotonon ismétlődő gitártémát húznak elő, ami a Fates Warning ridegebb hangvételű lemezeit (A Pleasant Shade of Grey, Disconnected) idézi. Jim Matheos-ék hatása a későbbiekben is felbukkan (a Slave kezdő, elnyújtott gitárhangja), amit személy szerint kicsit se bánok!
Az első négy nóta számomra maximális teljesítmény, hallgatásról-hallgatásra jobban tetszenek. Addiktív hatással bírnak.
Aztán két rövidebb szám következik (Triumphant, Within My Fence), amik ugyan rossznak nem mondhatók, de valahogy nem teljesednek ki. Kevésbé sikerült ezeket a darabokat felépíteniük, mint 6-7 perces társaikat. Kissé kilógnak a sorból, Leprous-mércével mérve középszerűek. A Red-től kezdve szerencsére visszaáll a „világ rendje”. A Lower kitűnő zárás lenne, de még kapunk egy bónuszt is a Pixel képében, amit nyugodtan lehagyhattak volna…
Nem könnyű hallgatnivaló az új Leprous!
70 percnyi rétegzett, odafigyelést igénylő muzsikát rejt, mely idő alatt nyomasztó hangulatokban sincs hiány. Már a torzulást ábrázoló borító is zavarba ejtő és a dalok sem nevezhetők vidámnak.
Nekem továbbra is a Bilateral fogja jelenteni „A” Leprous lemezt, de el kell ismernem, hogy ezek a srácok a saját útjukat járják, emiatt tiszteletet érdemelnek. Afelől pedig kétségem sincs, hogy a majdani folytatás megint más arcukat fogja mutatni!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.