Evergrey
The Inner Circle

(2004)

Philosopher

2005. október 3.

0

Pontszám

10

Hogy őszintén bevalljam, már régóta várom ezt az albumot! Ha megnézitek én csináltam az előző kritikát is, és ha van valami, ami leírja az ízlésemet, akkor az Evergrey előző két albuma (In a search of truth, Recreation day) az az, ez a megfejtés Philo zenei ízléséhez :-). Olyannyira betaláltak nálam ezek a zenék, hogy a mai napig állandó vendége mind az autórádiómnak, mind a melóhelyes cd-lejátszónak, mind az otthoni centernek. De ne a múlttal foglalkozzunk, amikor már nyomom is a play gombot az új szerzeményre, az The Inner Circle-ra.

Hát a cím kapcsán nekem az egykori skandináv piromániás hülyegyerekek jutnak az eszembe, akik ráérő idejükben a sátánhoz imádkozva gyújtogatták az északi templomokat! Szinte biztosra veszem, hogy ennek az albumnak semmi köze nem lesz (szerencsére) ehhez a témához

Már az első hagok után tisztán látni, hogy ezúttal nagyon minőségi felvétellel van dolgunk. Már-már tökéletesnek mondhatnám a keverést! A különböző hangszerek, díszítőelemek szépen szeparáltan megtekinthetők. Mindent hallani! És nagyon tisztán!

Az album úgy kezdődik, mintha az előző almum, a Recreation Day közepére csöppennénk vissza. Furcsa módon nem lehengerlő zúzással nyit a zenekar, hanem egy sima középtempós dalocskával (A Touch Of Blessing). Akusztikus gitár + basszus, és sejtelmes ének, majd lassan bekúszó szintiprütyi és a védjegy dzsi-dzsi-dzsi. A refrén előtt hihetetlen tisztaságú gitármelódiák varázsolnak el. A refrénben pedig ott a női kórus, amit már szinte vár az ember. Megfontoltabbnak, érettebbnek tűnnek a srácok. A szóló sem az az „1000 hangot egy perc alatt” típus, inkább érzelmekkel teli. Majdnem azt írtam, hogy „szép” 🙂

A második szám, az Ambassador. Na itt szerepel először a progos felfogás, mindjárt a kezdeteknél. Ez már dühösebb, és a háttér-férfikórus alt-ja hátborzongató, majd a verze utáni átkötőnél már meg is jelennek a kezeimen azok a kis borsócskák, amik garantálják a minőségi muzsikát. Rengeteg elemet vonultat fel ez a szám is. Hegedűk, szintik, kórusok, többszólamú Edlun ének….minden ami kell, majd zúzás, szóló! Ennyi! Ez a recept a kitűnő zenéhez! A végére még egy kis progresszivitást belevisznek azért a srácok az ínyenceknek.

A harmadik tétel az In The Wake Of The Weary megint lendületesen kezd, de ez még mindig nem olyan elsöprő, mint a Recreation Day első száma! Pedig már várnék egy elsöprő Evergrey orkánra. Szép refrén, női kórus, női szóló, kiállások, szóló,……már már mosolygok, és azon gondolkodok, hogy valaha az életben el fogok-e jutni én a profizmus ezen szintjére.

Nem elemezem tovább, fölösleges, ahelyett, hogy bárki is erre az írásra figyelne, tegye be inkább a lejátszóba a hanglemezboltban megvásárolt műsoros cd-t, és élvezze ki minden pillanatát.

Összegezve talán annyit mondanék, hogy a srácok megfontoltabbak lettek, ami talán a lendület hangyafasznyi visszaesésében mutatkozik meg leginkább. Az album tökéletes, de nekem hiányoznak róla a kőkemény fordulatszámon pörgő Evergrey-es durvulatok. Ismerve a zenekar munkásságát talán a lehető legjobb pillanatban nyomták ki ezt a cd-t! A sok gyorsulás után néha az embernek meg-meg kell állnia, át kell gondolnia mindazt, amin keresztülment és felkészülni az elkövetkezendőkre. Ha az ösztöneim nem csalnak, a következő Evergrey album nem fog beleférni már az 1-10 es skálába!!!