Ismét itt vannak a “brémai muzsikusok” és a tavalyi Reacher debüt után megérkezett a Tides című második lemezük.
Mit is mondjak, apróbb változások történtek (a dalírás mottója a “Gyorsabb! Rövidebb! Célratörőbb!” volt) ugyan, de nagy változásra nem kell számítani. Továbbra is maradt az irányvonal, nem nagyon tértek le az első lemezükön is járt, mások által már kitaposott útról. Szóval azt nem mondanám, hogy jelentős módosulást találtam volna az ötös munkájában, továbbra is azt a tempós, viszonylag gyors témákra épülő dallamokban is bővelkedő, némi deathcore hatást is mutató zenét tolják az arcunkba. Ando acsarkodós, hörgős vokalizálását a gitáros Dennis dallamos éneke teszi nagyobb tömegek számára is befogadhatóvá. Azt viszont könnyen meg lehet állapítani, hogy bár profin nyomják, viszont egyik sem hoz semmi újat, de ugyanezt elmondhatjuk a banda többi tagjáról is.
A kezdő 50 50 mondjuk rögtön az elején rácáfol erre – és ez némi reményre is okot adott – az Anathema mostani dolgait idéző kezdésével (nocsak!). Aztán persze előveszik a jól bevált (nemcsak náluk) receptet és jön a bemutatkozó lemezen is hallható dallamos (post) hardcore, screamo és társaik.
Nem mondom, itt-ott kapunk még váratlan stíluselemeket (kis lassulás, amúgy stoneresen, kis groove metal, pici thrash, kis heavy metal), de sajnos azt kell mondjam, bármennyire is örömteli ezek megjelenése, alkalmazása, igazából ez számomra megint csak egy korrekt munka, de semmi több.
Még mindig hiányolom (persze sok-sok másik zenekarnál is) az önálló arculatot.
A lazább vonalat – vagyis amiben a dallamos ének a jellemzőbb – az olyan dalok képviselik, mint a dallamos Scheme, a lazább, sok billentyűvel, elektronikával megbolondított Chances, ami talán a lemez legjobbja.
Persze ott a másik véglet is, vannak zúzósabb témák is a lemezen persze.
Ott az ugrálós, bólogatós klipesített No Confidence, amiben a durvább ének a jellemző. Az Until We Drown meg groove-os húrokat penget.
A trappolós, kissé heavy metalos témákat is alkalmazó Ironhide, a másik, ami némileg talán kiemelkedik a tizenegy tételből.
Meg ott a többi szám, amelyekben ezek keverednek. Ilyen például a címadó.
A lemez közepe táján az instrumentális Interlude némi szusszanást engedélyez a gyors témák között. Ilyet is tudnak.
A dalokat nem agyalják túl, ilyen három-négy perc közötti jól megírt dalokról beszélhetünk jellemzően. Továbbra is azt érzem, hogy biztonsági játékot helyezi előtérbe a brémai csapat, olyan, mintha patikamérlegen porciózták volna a hozzávalókat. Alig-alig tűnik fel valami szokatlan megoldás, amire felkapnám a fejem és emlékezetessé (értsd: maradandóvá) tenné a nótákat és ne annyi maradna meg a harmincharmadik percben, hogy jó volt ez, de semmi extra…
Élőben persze nyilván működnek ezek a lendületes dalok, a koncertfelvételek legalábbis ezt mutatják.
A körítés persze rendben van, takaros digipak csomagolás, kiváló, kornak megfelelő hangzás, kihasználják a dallamos és durva ének adta lehetőségeket is, de ennél szerintem több kell ahhoz, hogy kilépjenek a tömegből.
Meglátjuk. A harmadik lemez majd eldönti.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.