Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki számára eddig ismeretlen volt a Resurrecturis. Pedig az olasz extrém metal banda már 25 éve működik. Igaz, a negyed évszázad alatt csupán négy nagylemezt adtak ki, de emellett jelentettek meg demókat, spliteket, válogatásokat. Pályafutásuk elején death metalban utaztak, ami mára kiegészült a progresszív jelzővel. De nem ám az Opeth-i értelemben! Igazság szerint kicsit nehezen megfogható a srácok zenéje, mert akadnak benne kóros elemek, meg matekosság, meg experimentalizmus, stb.
Én talán modern extrém metalként aposztrofálnám a Nazienda című lemezükön hallható, csöppet sem egyszerű muzsikát.
A játékos című Nazienda egy konceptalbum. De nem a 70+ perces fajtából, lévén szűk 37 minutumos a korong. A koncepció roppant erős, már a lemezcím és a borító is beszédes, de a számcímek még inkább. Aki meghallgatja ezt a művet, az egy irodában dolgozó ember szokásos napjába kap betekintést. Az ébredéstől az elalvásig.
Az ultraigényes, 24 oldalas booklettel ellátott digipack kiadvány az egyik legművészibb, amit valaha láttam! Daniele Cudini festményei engem Dali és Picasso bizonyos korszakaira emlékeztetnek. Természetesen a szövegek is a koncepciónak vannak alárendelve, és gyakran igencsak profán, már-már primitívnek ható megfogalmazás jellemzi őket.
Itt van példának okáért a klipesített 06:30 The Alarm:
„Fuck, I overslept!
Put on the slippers
And rush to the kitchen.
Light up the coffee,
Then into the toilet.
One liter of pee.
No time to shit.
Take a quick shower
And gobble my coffee.
Grab my clothes
And put them on.
Now I’m awake
And fully dressed.
Slam the door and run through the stairs.
Fuck, it’s late!
Fuck, it’s late!
Fuck, it’s late!
Fuck, it’s late!
Fuck, it’s late!
The working day has begun…”
Ezt még egy kezdő angolos is megérti!
Mégsem tudom őket elítélni az egyszerű fogalmazásmódért, hisz kifejezetten illik a dalhoz, a koncepcióhoz. Azért gyorsan megjegyzem, hogy a későbbiekben elő-elő kellett vennem néha a szótárt, tehát akadnak itt bonyolultabb kifejezések is!
Egyébként a zene is az egyszerűtől a bonyolultig terjed. A hangulatos akusztikus gitáros merengésektől a Dillinger Escape Plan-es matekozásokon át, a modern death metalos zúzdáig minden megtalálható a korongon. Mondhatni elég eklektikus a Nazienda. Enrico Tiberi éneklése legalább annyira színes, mint a muzsika.
Éteri, szinte relaxációs az első nóta, Enrico leheletfinom dallamaival. Hangszíne, stílusa miatt többször beugrik Corey Taylor neve. Ez a bevezető szerzemény is olyasmi, mint egy nyugis Slipknot/Stone Sour téma. A 06:30 The Alarm szintén lassan kezdődik, majd a vége felé jól bedurvul, magas sebességre kapcsol. A 07:12 On the Way to Work-ben a címhez hűen közlekedési zajok tarkítják a zenét. Leginkább autódudák.
A 10:30 Animals in the Meeting Room-ban pedig különböző állathangokat hallhatunk. Szóval ki van itt találva minden, kérem szépen!
A 13:00 Lunchbreak Alienation akkora grunge-os énekkel indít, hogy besz@rás! Hatalmas torok ez az Enrico. Sokszor olyan a Nazienda, mintha egy borult Mike Patton anyag lenne. De az elsőre káosznak tűnő masszából mégis viszonylag könnyen kibogozható a nagybetűs zene! Amúgy meg hatásai ellenére mégis unikális a Resurrecturis által játszott talpalávaló, hisz így, ebben a formában, ilyen (stílus)keverési arányok mellett nem igazán hallottam eddig ehhez hasonlót.
A szó szoros értelmében progresszív, vagyis előremutató album a Nazienda.
Sőt, tovább megyek, a koncepcióval, a CD kiállításával, Daniele Cudini festményeivel együtt olyan szerves egészet képez, ami összművészeti megnyilvánulás.
Csak azért nem kap maximális pontszámot, mert még az én sokat hallott füleimnek is túl tömény néha ez az amúgy röpkének tűnő 37 perc.
A záró tételben a lelkét is kiteszi Enrico, akkorát énekel!
És az egész szám katartikus, igazi csúcspont, így a végére.
Tegyetek vele egy próbát, itt a lehetőség a tesztelésre:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.