Az angol Demons of Old Metal (gratulálok a névválasztáshoz! ehhh…) egy maszkos brigád. Őket valószínűleg még kevesebben ismerik, mint a hasonlóan érdekes nevű Eagles of Death Metalt ismerték a tragikus párizsi éjszakát megelőzően…
Remélhetőleg „démonékra” nem egy ilyen szomorú esemény után figyel fel az egész világ!
A maszkok miatt nyilván adja magát a Slipknot, és a Dominion első tételei alapján könnyen le is rendezhetnénk őket a ’knot európai megfelelőiként.
Aztán később kiderül, hogy ezen megállapítás nem állná meg a helyét teljes mértékben. Hisz Corey Taylor-éknál régebbi hatásaik is vannak a briteknek. Leginkább a thrash/groove területén érdemes keresgélni. Bár nem kell megerőltetnünk túlságosan agysejtjeinket, hogy rájöjjünk, itt bizony komoly Pantera befolyás érvényesül. Meg némi Anthrax, stb.
Zeneileg eléggé rendben van ez a klasszikus és modern stílusokat elegyítő fémötvözet.
A Fakeskin húzós, kemény darab, a riffek mellett a samplerek is szerephez jutnak, a vége felé pedig megérkezik egy tekerős gitárszóló. A középtájt elhelyezett elektrós kiállás, majd az a pattogós téma szintén remekbe szabott. Az énekes fószer a verzéket ilyen ritmikus szövegköpködéssel prezentálja, és megereszt néhány Anselmos ordítást.
A You Version 2.0 még Slipknot-osabb vizekre evez, de már itt, kvázi a lemez elején kiderül, hogy nyomába sem ér a vokalista Corey Taylor-nak. Vagy Anselmo-nak. Ugyanis elég szűkös a repertoárja. Igazi dallamos/tiszta éneklést alig hallhatunk tőle.
Ettől még nem rossz a Demons of Old Metal, csak nyilvánvalóan nem játszanak egy ligában a Slipknottal, vagy 1-2 nagyobb névvel.
Alapvetően a betonozás dominál, ritkán hallani hangulatos témákat. Komplett dalokat meg pláne. Mármint olyat, ami végig az atmoszférára, nem pedig a kíméletlen zúzásra épül.
A The Quiet Ones egy melodikus gitártémával indít, ami a későbbiekben is visszaköszön, majd féltávnál egy bőgős kiállás után átvált gyors tika-tika thrashbe, onnan pedig újból a kezdeti csapásra.
Az énekes stílusáról többször is beugrott a Green Jelly Három Kismalaca. Mivel csak azt az egy számot ismerem tőlük, nem tudom mindig úgy hozza-e magát a dalnokuk, vagy csak abban az elhíresült szerzeményben tett így…
Egyébként a Behind the Mask refrénjében hallható „valami” nevezhető leginkább a szó klasszikus értelmében vett éneknek. Bár elég harmatos, de legalább van! 😀
Az utolsó három dalra újra előrébb kúsznak a kütyük, amik a kezdeti „magamutogatás” után némileg háttérbe vonultak.
A záró kettős kevésbé morózus, a See How They Die egy Death Magnetic-es témát alakít át, majd a riffek a Metallica középkorszakát idézik. Persze a nóta tized annyira sem fogós, mint bármi a Fekete Albumról, vagy épp a Load/ReLoad párosról.
A befejező tétel pedig már-már táncra késztető. Még slide-gitár is akad benne!
Mondjuk a spiritusz ebből is hiányzik.
És ezzel el is értünk a Demons of Old Metal muzsikájának legnagyobb hiányosságához.
Semmilyen érzelmet nem képes belőlem kiváltani. Más szóval lélektelen.
Úgyhogy egy átlagos osztályzatnál jobbat nem kaphatnak tőlem.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.