A Cellar Dogs egy athéni kvartett, akik Jackhammer címen jelentették meg bemutatkozó nagylemezüket. Ami ahhoz képest elég karcsú. Mármint játékidő szempontjából, lévén szűk félórás az anyag. A görögök heavy rockja az infólap szerint merít a kaliforniai HC/punk Snot grúvosságából, a Clutch boogie-s attitűdjéből, a The Atomic Bitchwax pszichedelikusságából és a Fu Manchu, illetve Dozer által képviselt desert rock feeling is megtalálható náluk. Ez így papíron elég jól hangzik, persze kérdés, hogy ez csak rizsa, vagy tényleg van igazságalapja. Jelentem van! Pontosabban akad…
Mert alapvetően bejön nekem ez az ösztönös, húzós, hangulatos muzsika. Nyers, bárdolatlan, őszinte. Élőben valószínűleg még jobban berántja az embert, mint lemezen, de így is működőképes. Megkérdőjelezhetetlen erényei mellett, találni azért hiányosságokat is náluk. Számomra az énekes/gitáros úriember teljesítménye nem túl meggyőző. Azon belül is a dalolászásával vannak gondok. Az egy dolog, hogy minimál hangja van és a dallamvilága is szűkös, de szinte egyetlen emlékezetes verzét, refrént nem sikerült összehozni. Tehát fogósság, slágeresség tekintetében köszönőviszonyban sincsenek a már említett Clutch, vagy akár a Fu Manchu legénységével. Pedig ez utóbbi alakulat énekese se egy hangszálakrobata és akkor még finoman fogalmaztam!
De mivel a Jackhammer a debütáló korongjuk, így simán van arra esély, hogy a következők már e téren is fejlődést mutassanak.
Bugisan indul a Trainfist, aztán érkeznek a groove-ok is. Mikor megszólal Dayman szőrös orgánuma, még reménykedhetünk, mert amúgy illik a zenéhez. Becsületesen végigdalolja a nótát, de sokadik hallgatás után sem tudok visszaemlékezni arra, hogy mi történt itt ének-ügyileg. A Hitch’n’Hike már legalább rendelkezik egy jól körülhatárolható refrénnel és némileg színesebb a vokalizálás is benne. Az album hangzása amúgy szinte kiváló, nyersen, erőteljesen dörren meg, de szerencsére a dinamikára is figyeltek. Bár néha mintha kicsit túl lenne kompresszálva. A gitársound már-már Kyuss-os, csak kevésbé porszívós.
Dayman néha agresszívebb éneklésbe csap át, hörgés közeli megoldásokkal is él, ha úgy tartja kedve. A basszusgitár sincs elnyomva, végig hallani a masszív alapozást, ezen felül többször is engedélyeznek Jimnek egy-egy rövid kiállást, előtérbe türemkedést. Gitárszólókat szintén kapunk, persze senki se számítson hosszas virgákra. A stílushoz illő, rövidebb, hangulatfokozó ujjgyakorlatokat hajtanak végre a srácok.
És ez így van jól!
Nem eresztem bő lére ezt az ismertetőt, döntsétek el magatok, hogy nektek bejön-e a Cellar Dogs zenéje. Én érzem bennük a sikerpotenciált, hisz tudják, miről szól ez a fajta muzsika, nem is játsszák rosszul, csak még fejlődniük kéne bizonyos területeken. Bemutatkozásnak bőven megteszi a Jackhammer!
<a href=”http://cellardogs.bandcamp.com/album/jackhammer”>Jackhammer by Cellar Dogs</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.