A Sickness Unto Death
The Great Escape

(Source Of Deluge Records • 2015)

boymester

2015. december 13.

0

Pontszám

6

    Abban a szerencsés, vagy időnként szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy a németföldi A Sickness Unto Death lemezéről korábban már írhattam egy ismertetőt, így kikerülve a szokásos köröket azonnal a lecsóba csaphatok. Folytatásról írni azonban tud nagyon könnyű és nagyon nehéz is lenni. A reménykedő befejezéssel és hat ponttal záródó írás végén még nem mondtam le a doom metalban utazó formációról, de maradéktalanul új kiadványukkal sem tudtak megvenni maguknak. A The Great Escape borítója, dalai ott folytatódnak, ahol a 2013-as Despair befejezte. Melankólia, többnyire unalmas és elcsépelt énektémák, modern hangvétel, de hagyománytisztelő felfogásmód, pár kiemelkedő, emlékezetesebb pillanat. Jó doomster szokáshoz híven nem spóroltak a játékidővel azok számára, akik pénzt, energiát áldoztak az új lemezbe, az egy óra fölé kúszó lemezre 10 új szerzeményt pakoltak a német srácok. Apró változás, hogy a tiszta ének mellé időnként megjelenik a durvább hangnem is, de elég elenyésző mennyiségben és kevés nyomatékkal megtámogatva. A lemez legjobb pillanatait megint sikerült az album nyitányára és zárására összpontosítaniuk, így igen kellemesre sikeredett például a némi erőt is magában hordozó nyitó dal, a címadó The Great Escape.
    A melankólia és kilátástalanság jegyében fogant Intoxicated már egy nagyobb lélegzetvételű búslakodás, kevés durvulással, akusztikus befejezéssel, de még az élvezhetőbb kategóriába sorolható. A rövidebbre nyírbált The Atonoment Ship a feleslegesség határán próbál meg utat találni a hallójáratokhoz, kevés sikerrel. Nyugodtan bemásolhatnám az előző írásomból legfőbb problémájukat a dal alapján: kellene valaki az öt fős brigádba, aki tud fogós dalt írni. Helyén vannak a hangszerek, a hangzás, a hangulat, de a jóllakott szúnyog érdektelenségével képes elszáguldani mellettünk a szerzemények többségével együtt és a végén mi érezzük magunkat megsértődve, hogy magasról tesznek ránk, mert az ígéret folyamatosan ott lebeg előttünk. Az elveszettség, reménytelenség érzését járja körül a középtempós, gótos Lost, ami kellemes szólójával, érzelemkifejezőbb énekével ismét egy jól sikerült darab, még egy elfogadható, bólogatásra ingerlő riffet is sikerült beleerőszakolni. A progresszív vonalat idéző jó kis témával indul a The Concrete Lake a maga 10 perces gyászmenetére, amiből legalább 3-4 percnyi jó zenét ki tudok emelni, a többi a refrénnel együtt maga az unalom. A The Uniqueness Of Two lendületesebb dal, valamivel érdekesebb, de maga a megtestesült középszerűség még A Sickness Unto Death kategóriájában is, az utána következő Prejudice akusztikus felvezetése szintén időhúzás. A lassú és semmitmondó Judgementnek van némi hangulata, igazi lemez vége felé való lezáró dal, de még hátra van a Purgatory és a szintén hosszadalmas Remains Of Misery. Mindkettőben a klasszikus epikus doom dominál a nyomott búskomorság mellett, a jellegtelenséget leszámítva még stílusában jó daloknak is nevezhetnénk őket.
    A zenekar másodjára sem ugrotta meg azt a mércét, ami fölött már ajánlani tudnám akár csak a doom szerelmeseinek is, az ígéret ígéret maradt és nem tudom, hogy ebből lesz-e ennél több. Talán majd harmadszorra, mert mindig kell egy folytatás…Addig hallgassátok meg ezt az egy dalt, amivel végül is letudtátok az egész lemezt. Így utólag az előző lemezre adhattam volna 5 pontot, akkor ez lehetne hatos, de a hajszálnyival erősebb folytatást nehéz lenne pontokkal érzékeltetni. Szóval ez már nem bíztató, hanem tényleges pont.