Mostanában kicsit több figyelmet fordítok ismét a grunge stílus felé. Ez azt hiszem a Grungery.hu blognak is nagyban köszönhető, illetve az általuk elindított “Hozzuk el a Pearl Jam-et 20 év után ismét Magyarországra” (pontosan Scream Hello // Bring Pearl Jam Back to Budapest 1996/2016) kezdeményezésnek.
Így kaptam is az alkalmon, amikor megérkezett a görög csapat szerzői kiadásban megjelent 96/4 című bemutatkozó lemeze, aminek promotálását a 3P lab intézi. A banda korábban – még a ‘90-es években – Teenage Angst néven dolgozott, a fura nevű alakulat a biográfia szerint annak a reinkarnációja.
Ami elsőre lejön, az hogy a négyes teljesen magáévá tette a tengerentúli zenekarokat jellemző zeneiséget, mert ez a tíz dalos lemez készülhetett volna az USA-ban is. (Mondjuk félig-meddig ott is készült, de erről később.) Semmi nem utal a banda származási helyére, tehát még csak azt sem mondanám meg, hogy európai, nemhogy az eszembe jutna bármilyen momentumról is, hogy ez a négy arc görög.
A hangzásban is méltó az amcsi csapatok produktumaihoz a 96/4, ami nem is csoda, elég talán csak annyi, hogy a keverést Steve Evetts (The Dillinger Escape Plan, Every Time I Die, Hatebreed, Misfits, Prong, Sepultura, Sick of it All, Skinlab, Suicide Silence, Symphony-X), a mastert pedig Alan Douches (Motorhead, Torche, Cancer Bats, Cannibal Corpse, The Black Dahlia Murder, Angertea) csinálta a New York-i West West Side Music-ban.
De nézzük, milyen képet mutat a tíz dalos bemutatkozó album. A nyitó Gloriae egy jóféle rock nóta, amiben olyan grunge bandák hatásait érzem, mint a Soundgarden, a Stone Temple Pilots vagy az AIC, de még egészséges módon.
A második dalban, amihez klip is készült konkrétan akkora Alice In Chains utánérzés van, ami már-már a jó ízlés határát is súrolja. Úgy vették le Jerry Cantrell stílusát, hogy abban hiba nincs, bár oldják azért némi klasszikus rock énekkel, mégis fájó pontnak érzem.
Aztán ott a Stool, ami meg a The Wildhearts korai dolgait juttatta eszembe. A szöveges videót kapott ‘80s meg a Letter mondjuk sima amcsi rádiórock, annak minden pozitív és negatív tulajdonságával.
Megemlíthetném még, hogy melyik nóta melyik csapattal állítható párhuzamba, de nem sok értelme lenne. Mondjuk a promo levelükben említett Nirvana nekem nem jön le, de mondjuk a Stone Temple Pilots hatását (RIP Scott) már inkább érzem több helyen.
Hogy ne csak a negatívumokat soroljam, a Walk with me-ben ott a Beatles dallamossága, amúgy King’s X módra. De a Pearl Jam lazább dolgai (a Yield tájáról) is előbukkannak.
Van azért mélység is a dalokban, erre jó példa a záró akusztikus gitáros Fail. Tehát reménytelennek azért semmiképp nem nevezném a görög bandát.
Összességében egyfajta kettősséget érzek a lemez kapcsán. Mert kivitelezésében – a zenét, a dalokat és a körítést (artwork) tekintve – egy nagyon színvonalas kiadvánnyal van dolgom, de nem tudok azon átlendülni, hogy ennyire kihallható hatásokkal megírt lemezzel van dolgom. Ezt nem tudom másképp nevezni, iparosmunka. Annak viszont első osztályú, így mégis van egy kis remény, hogy a következő albumra valami egyénit is kaphatunk. A pontszám nagyon-nagyon jóindulatú és ennek a reményemnek is szól.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.